Megtorlások évszázada. Politikai terror és erőszak a huszadik századi Magyarországon (Salgótarján–Budapest, 2008)

Emlékezés és nem emlékezés - Megtorlás és társadalmi tudat - Körösi Zsuzsanna: „Életerőt adtak a küzdelemben." A feleség a börtönbüntetésre ítélt férfiak emlékezetében

hogy a feleségem már akkor nyári ruhába jött, tehát ez valamikor júniusban lehetett. (Az interjúalanyt április 26-áról 27-ére virradóan tartóztatták le - K. Zs.) Oda csak tisztasági csomagot lehetett küldeni, és semmi élelmet, és levelezni sem lehetett. Sorra küldték vissza a feleségem leveleit, amiket írt... Tehát itt minden kapcsolat megszakadt." Vagy éppen azt az aggodalmat idézte fel, amit amiatt érzett, hogy párja esetleg elhiszi azokat a rágalmakat, amiket letartóztatói mondanak róla, illetve tettéről. Egy katonatiszt a műszaki egyetemről erre így emlékezett: „Az első napokban az foglalkoztatott a leginkább, hogy hogyan tudnék valami kapcsolatot teremteni a Hajnal felé, hogy valahogy megértessem vele, hogy bármi rágalom hangzik el, ő ismer engem, és ne higgyen neki.... Tehát hogy a gyermekeimet, a feleségemet, aki leginkább hozzám tartozott, valahogy felvértezzem azzal a szennyzuhataggal szemben, amit rám szórtak." Többek elmesélték, hogy a kihallgatások során zsarolták őket a feleségükkel. Nem láthatják többé, bántani fogják őt stb., ha nem vallja be azt, amit elvárnak tőle. Bár nagy volt a kiszolgáltatottság, ritkán dőltek be a fenyegetéseknek, hisz ekkor még mindenki biztosnak érezte szerelmét, erősnek önmagát és feleségét. Emellett jó pár visszaemlékezésből kiolvasható a kihallgatójukkal szembeni szilárd erkölcsi tartás. Egy értelmiségi, aki részt vett a szellemi ellenállásban, erről így beszélt: „Én azt mondtam a nyomozómnak, hogy csak azért, hogy lássam a feleségem, én nem vagyok hajlandó semmire! Mert tételezzük fel, hogy - ahogy én gondolom - a feleségem szeret. De én biztos vagyok abban, hogy nem szeretne úgy látni, hogy a viszontlátás kedvéért bármire hajlandó vagyok, amit önök kívánnak." Egy egyetemista, aki részt vett az utcai harcokban, erről a következő emléket őrzi: „Igyekeztek kiszedni az emberből, amit lehet, mert azt mondták, hogy behozzák a feleségemet, mert őt is be lehetne nyugodtan hozni... Féltem, de tudtam azt is, hogy tulajdonképpen azt hoztak be, akit akartak. Szóval, ilyenekkel fenyegetőztek." Mások visszaemlékezésében viszont a feleség sorsa iránti aggodalom volt a domináns. Ha nem is attól tartottak, hogy fizikailag bántalmazzák őt, féltették a kihallgatással járó kiszolgáltatottságtól, megalázástól. Erről így beszélt egy orvos:„Egyszer a nyomozóm szóba hozta valahogy a feleségem nevét. Nem tudom már, hogy hogyan... Csak azt tudom, hogy egy rémült felháborodással törtem ki, hogy csak nem hallgatták ki a feleségemet? Mert gondoltam, hogy a kihallgatást, még ha szabadlábon is van, nem tudják olyan módon lebonyolítani, pláne akkor, ha a Fő utcára idézik be, hogy az ne legyen rettenetesen nyomasztó és lesújtó egy ilyen dolgokban abszolút gyakorlatlan nő számára."