Megtorlások évszázada. Politikai terror és erőszak a huszadik századi Magyarországon (Salgótarján–Budapest, 2008)
Emlékezés és nem emlékezés - Megtorlás és társadalmi tudat - Kovács Csaba: Sorsok és emlékezetek. A második világháborús megtorlások délvidéki magyarok visszaemlékezéseiben
várhat... Na, most meg kell, hogy haljunk. Valahogy úgy fogadtuk ezt, természetesnek fogadtuk, hogy mink... A ház odavan, vagy valami, az nem számított, az most már nem érdekelt... Kidobáltuk a sonkákat, kidobáltuk a, kiöntöttük az olajat, emlékszem volt egy, na, hogy is hívják, egy ilyen naftaféle. Csodálkozom is, hogy nem gyújtottuk fel... Nos, akkor ki lettünk hajtva, és egy csomóan ott voltunk. Hát, a reggeli órákban nagyon esett a hó, arra emlékszem, és aztán arra, hogy még világos volt. Megindítottak bennünket... körülbelül huszonkettő-három-négy-öt kilométerre volt (a tábor - K. Cs.)... A sok gyaloglás, volt ottan halott is az úton, egy gyerek meghalt." 29 A megpróbáltatásokat elszenvedő gyerekek nem tűrték mindig szó nélkül a velük történteket, saját lehetőségeikhez mérten ellenálltak. Péter és nővére, amikor kiderült, hogy nem vihetnek magukkal minden összecsomagolt holmit, használhatatlanná tették azokat. Ez az egyéni ellenállás, ha ténylegesen nem is javított helyzetükön, segíthetett megőrizni emberi tartásukat, a hitet, hogy nem csak kiszolgáltatott alanyai az eseményeknek. 30 A visszaemlékezők a kitelepítésre a kihajt szót használták, ez egyúttal azt a módot is tükrözi, ahogy velük bántak. A kihajt igét alapvetően állatokkal kapcsolatban használjuk, a szövegben viszont emberekkel való bánásmódot jelöl. Zsablya magyarságát a tél közepén internálták Járekre, a faluból gyalogosan terelték őket a lágerbe. Péter a lágerbe kerülés mozzanataira és az ottani életre való berendezkedésre igen részletesen emlékezett. Mesélt a kitelepítés reggeléről, a gyalogút fáradalmairól, felidézte a szolidaritást, a gyalogmenet alatt történt halálesetet. A megérkezés utáni eseményeket is hasonló aprólékossággal említette; megjegyzendő, hogy ezekben már megjelentek a mindennapi élet rutinjainak, létszükségleteinek elemei: a „berendezkedés", annak is egyik legfontosabb eleme, a fekhelykészítés és a családtagok elhelyezése. Amikor azonban a későbbi történéseket vizsgáljuk, akkor már korántsem kapunk mindenre kiterjedő leírást. Péter már nem közölte az összes nap minden mozzanatát, hanem összefoglalta azokat, ami azt az érzést kelti, mintha a felsorolt események egy nap alatt történtek volna meg. Az összegzésből látszik, hogy a lágerlakók a nem hétköznapi körülmények közepette is kialakítottak egy aránylag mindennapos tevékenységekből álló életvitelt, egy vissza-visszatérő, rutinszerű cselekvéssort. Péter jelenleg Bácspalánkán él, özvegy, két gyermeke van, ők már nem laknak a szülői házban. Úgy véli, hogy az egyedüllét is hozzájárul ahhoz, 29 Uo. 20-21. p. A hadifogolytáborba és lágerbe kerülésről, illetve az azokban folyt életvitelről részletesen lásd KÜLLŐS Imola - VASVÁRI Zoltán: Áldozatok. A második világháborús hadifogolytáborok és a sztálini lágerek folklórjából. H. n., 2006. 30 A mindennapok történetének (Alltagsgeschichte) kutatói a diktatúrák szülte kényszerhelyzeteknek való egyéni ellenállást az „Ön-fejűség" (Eigensinn) fogalommal jelölik. Az Eigensinn fogalmáról részletesebben lásd MAJTÉNYI György: „Ön-fejűség" - a „másik" Németország történelme. Aetas, 2003/1., 142-148. p.
