Megtorlások évszázada. Politikai terror és erőszak a huszadik századi Magyarországon (Salgótarján–Budapest, 2008)

Emlékezés és nem emlékezés - Megtorlás és társadalmi tudat - Kovács Csaba: Sorsok és emlékezetek. A második világháborús megtorlások délvidéki magyarok visszaemlékezéseiben

júból nem derült ki). Édesapját letartóztatása után mindössze egyszer látta, akkor is csak néhány pillanatra. Az apjával való utolsó találkozásáról azonban máig őrzi emlékezetében ezt a képet, az utolsót, amikor még élve látta őt: „Kiabálták a nevét... meglátott, előrejött, egyszer megsimogatott és befordult a fal felé... Még most is látom a barna kalapját, ahogy eltűnik a tömegben. Még most is úgy a szemem előtt van.. ."

23 Péter a bátyjával többször is találkozott a börtönudvaron, ott volt szemtanúja a következő esetnek is. „... egyszer egy szerdai napon véletlenül láttam, borzalmas, hogy mi, mert kerítés volt ottan, nem volt bezárva, nyitva volt a kerítés, és én láttam ottan a bátyámat egy tömegben. Az udvarról pedig lövések hangzottak, végezték ki az embereket, lelőtték őket. Több ember is hevert ottan... Egy nő, egy nő volt, aki lelőtte őket."

24 Az európai társadalmak nagy része a politikát és a háborút sokáig csak a férfiak dolgának tartotta. A második világháborúig a fegyveres összecsapások idején a nők túlnyomórészt csak a háborúk szenvedő alanyaiként vagy sebesültápolóként szerepeltek, a frontszolgálatot teljesítető nők pedig a hadsereg ellátásából vették ki szerepüket. A második világháború, oly sok mindenhez hasonlóan, e téren is változást hozott, a különböző államok hadseregeiben - Tito partizánseregében is - nagy számban jelentek meg az aktív fegyveres szolgálatot teljesítő nők. A nőkről hagyományosan kialakult képhez azonban mindaddig éppúgy nem tartozott hozzá a katona, miként a kivégző, a hóhér szerepe sem.

25 Ezen ok miatt is nehezen tudta Péter a börtönudvaron zajlott kivégzések és az ott heverő kivégzettek látványát feldolgozni és megérteni, hiszen gyerekként nemigen lehetett szemtanúja erőszakos halálesetnek, valamint a nők sem ilyen szerepben tűnhettek fel előtte addig. A börtönudvaron látottak és az akkori napok iszonytató eseményei megrázólag, sokkolólag hatottak Péterre. A szörnyűségeket tetézte, hogy minden nap újabb és újabb borzalmat hozott magával. Az interjúalany és családja tisztában volt vele, hogy fogvatartóik kínozzák a bebörtönzött férfiakat, egy alkalommal ugyanis a visszaküldött edények között megtalálták édesapja véres, cafatokra szakadt ingét. Péter másnap tiszta inget vitt be a börtönbe, de odaadni azt már nem tudta. „... egy kicsit késtem, erre mondták, hogy mér' nem jöttem előbb, hogy pár perccel előbb, hogy az edényeket vittem, most kísérték apámat, kísérték és úgy mutatták, hogy kivégezni viszik őket... Másoktól hallottam... hogy az édesapámnak a lába is törve volt... akkor, ugye, amikor vitték kivégezni, félmeztelenül, ing nélkül volt, 23 Uo. 14-16. p. 24 Uo. 14-15. p. 25 A nők második világháborúban betöltött szerepéről és a hadsereghez fűződő viszonyukról lásd PETŐ Andrea: Női emlékezet és ellenállás. 1944 és 1945 Budapestjének története a társadalmi nemek olvasatában. In: MARKÓ György (szerk.): Az elsodort város. Emlékkötet a Budapestért folytatott harcok 60. évfordulójára 1944-45.1. kötet. Budapest, 2005,351-378. p.