Megtorlások évszázada. Politikai terror és erőszak a huszadik századi Magyarországon (Salgótarján–Budapest, 2008)

Emlékezés és nem emlékezés - Megtorlás és társadalmi tudat - Gyáni Gábor: A megtorlás és az emlékezet narratívái

hat vajon az esemény bemutatásának kísértetiesen hasonló megoldása, vagyis a mögött, hogy mind a bírósági tárgyaláson, mind pedig a visszaemlékezésben ugyanaz a történet szólal meg, a memoár egyik kommentárjából kapunk választ. „Az eseményt később, 1958-as koncepciós peremben súlyos »ellenforradalmi cselekményként« írták a terhemre." Holott - fűzi hozzá öntudatlanul és mintegy utólagos védekezésképpen - „Tudtommal napközben mások is, kisebb csoportok, sőt egyének is követték a két iskola példáját." Olyanok, tehetjük hozzá kiegészítésül és egyúttal magyarázatképpen, akik ezekért a cselekedeteikért utólag sem bűnhődtek meg. Hiszen: „Ez, abban a légkörben természetesen a szabadság, a függetlenség iránti vágyat fejezte ki."

22 Mindezt ott és akkor, tehát a tárgyalóteremben a későbbi emlékező így aligha mondhatta volna el. Helyette - mintegy álcázásul, bár a valóságnak szintén megfelelő módon - a megtorlással jogfolytonosságát visszanyerő helyi hatalmi szerveknek a saját akkori döntését megerősítő, sőt azt ösztönző tenyéré apellált, hogy mentse tettét a bírái szemében. Hiszen „a megyei és városi pártbizottság álláspontja volt, hogy az eseményeket kézben kell tartani, és azt irányítani kell", ami megelőzte az ügyben tett saját lépését. „Hyen előzmények után mentem fel a gimnáziumba, és miután a diákság újra előállt kérésével, engedélyt adtam a koszorúzásra."

23 Az intertextuaUtás idézett és hasonló eseteinek a garmadája kézzelfoghatóan bizonyítja, hogy az elsőként talán a rendőrségi kihallgatószobákban, majd pedig a tárgyalóteremben megformált ötvenhatos narratívak érdemben és tartósan járultak hozzá ahhoz, amit az áldozatok erről a múltról, benne saját szerepükkel, igaz történetként előadtak, s előadhattak. Ez persze egyáltalán nem a véletlen műve volt: adott esemény vagy adott események láncolatainak tényként való feltüntetése korántsem független az ezekből a tényekből építkező elbeszélés aktusától, a narráció szerveződésének a módjától. Helyénvaló ezen a ponton Louis Mink fontos figyelmeztetésére utalnunk, mely szerint: „Ugyanaz az esemény ugyanazon vagy más leírások során eltérő történetekhez tartozhat, és egyedi jelentősége ezekben a - gyakran nagyon is - különböző elbeszélésekben elfoglalt helyével együtt változik."

24 Másként, sőt inverz módon fogalmazva azt is mondhatjuk tehát, hogy különböző események, helyesebben a belőlük konfabulált tények státusa, funkciója és konkrét értelme akár meg is felelhet egymásnak a mégoly különböző céllal és időben keletkező elbeszélésekben, mint ahogyan előbbi példánkban is történt. Mindez, amit itt előadtunk, apró ízelítő kívánt csupán lenni abból a történetírói megközelítésből, amely a szoros olvasás eljárását alkalmazva amellett érvel, hogy ötvenhat történeti (történetírói) elbeszélhetősége a megtorlás eseménysorától függ. 22 Uo. 49., 50. p. 23 CSOMA i. m. 261. p. 24 Louis O. MINK: AZ elbeszélő forma mint kognitív eszköz. In: KISANTAL Tamás (szerk.): Tudomány és művészet között. A modern történelemelmélet problémái. Budapest, 2003,128. p.