Jakab Sándor: Nógrád megye története IV. 1944–1962 (Salgótarján, 1973)
A FELSZABADULÁSTÓL A SZOCIALISTA FORRADALOM GYŐZELMÉIG 1944—1948
A kapcsolat a RIMA központjával megromlott, majd meg is szűnt, mivel Mekis József nem vette figyelembe Tetmayer Ödön vezérigazgató rendelkezéseit. „Az állami ellenőrzés alá vont üzemeknél... az állam részéről megbízott vezetőnek az a kötelessége — válaszolt Mekis József az elégedetlenkedő tőkés érdekképviseletnek a »Munkás Szó«-ban adott nyilatkozatában —, hogy kibogozza és kiküszöbölje a magánérdek szövevényét, egyszóval kezébe vegye a vállalatot." 175 Az infláció megszűntével, a termelés növekedésével s a termelési kapcsolatok helyreállításával a gazdasági helyzet lényegesen javult, de ezzel sem sikerült minden nehézséget leküzdeni. A munkásság háború előtti életfeltételeinek eléréséhez a stabilizáció idején még nagyon hosszú volt az út. A stabilizációs bérrendszer kialakításakor mind az életszínvonal emelése, mind a termelés fokozása szempontjából a rendkívül alacsonyra süllyedt munkateljesítmények emelését állították középpontba. A munkás a háború előtti teljesítmény 75 %-ának elérése esetén tehetett szert a háború előtti reálkereset 50 %ára. A nagyobb teljesítményt pedig •— minden többletszázalék után az alapórakereset 2,5 %-a arányában —• akkordprémiummal ösztönözték. A bányászok a termelési előirányzat túlteljesítése esetén százalékonként 1 kg szenet kaptak prémiumként. A stabilizáció utáni bérszint ugyanakkor rendkívül elmosta a különböző munkáskategóriák közötti különbségeket. Miután csak igen alacsony bérek fizetésére nyílt lehetőség, nem lehetett kellően méltányolni a különböző szempontokat (szakképzettség, munkakörülmények stb.), hiszen a létminimumot a munkásság egészének biztosítani kellett. A munkások jelentős része egyre gyakrabban kérte a szakmák közötti bérarányok és a kollektív szerződés felülvizsgálását. A bányászok nehéz munkájukra való hivatkozással a legmagasabb fizetést kérték. A bányánál dolgozó iparosok a vasasszakszervezethez való csatlakozásukat szorgalmazták, mert az acélgyárban a szakmunkások több fizetést kaptak, mint a bányánál. 176 Az acélgyáriak ugyanakkor azt kérték, hogy a hasonló budapesti üzemek dolgozóival kerüljenek azonos bérszínvonalra. A bányászok viszont sérelmezték, hogy bérezésüknél nem veszik figyelembe a geológiai viszonyokat, mert azonos módon ítélik meg munkájukat a náluk jobb feltételek között dolgozó dorogiakkal és tatabányaiakkal. A munkateljesítmények emelése érdekében 1946 nyarától Nógrád üzemeiben is megkezdték a teljesítménybér-rendszer bevezetését, a normák alkalmazását. A normarendszer nem talált kedvező fogadtatásra a munkások körében. Ebben szerepet játszott az is, hogy a normákat tapasztalati alapon állapították meg, nem voltak szakképzett normások, s a teljesítményeket, valamint a béreket nem mindig hozták megfelelően arányba. 1947 tavaszán az acélgyár dróthúzóművében meggyorsították a gépek forgási sebességét, erre a munkások leálltak és csak akkor vették fel a munkát, amikor az igazgató megígérte, hogy a gyorsítás ellenére a normákat változatlanul hagyja. 1 '' A munkások alacsonynak találták az új kollektív szerződés béreit, melyek — mint mondották — „nincsenek arányban a jelenlegi árakkal". Kifogásolták az órabér alsó és felső szintjét, a bányászok pedig azt is, hogy akkordjuk túl magas, „néhol többet követelnek mint 1938-ban, amikor rablógazdálkodás folyt és a feltételek is jobbak voltak". Emiatt „a küldönc is jobban keres, mint a
