Jakab Sándor: Nógrád megye története IV. 1944–1962 (Salgótarján, 1973)

A FELSZABADULÁSTÓL A SZOCIALISTA FORRADALOM GYŐZELMÉIG 1944—1948

természetbeni juttatásban, élelemben, más részét továbbra is készpénzben fizet­ték ki. A pénzbeli juttatás követte a létfenntartási index alakulását, azaz beve­zették a mozgó bérskálát. Ez azt jelentette, hogy valamennyi üzemben szorzó­számokat alkalmaztak, hogy a bérek és az árak közötti arány ne romoljon tovább. De döntés volt arra, hogy a „béremelések állandóan visszamenőleg ér­vényesek", tehát csak kövessék az áremelkedést, s a Közellátási Minisztérium árhivatala mindig csak kétheti késedelemmel járult hozzá a szorzószám módo­sításához. Az új bérrendszerrel egyidőben életbe lépett az új kollektív szerző­dés is, amely a kalóriajárandóság mellett heti alapbéreket állapított meg. Ennek jelentősége a heti kalória minimum mellett azonban eltörpült. Az üzemi bizottságok, a közigazgatási szervek hihetetlenül nagy erőfeszí­téseket tettek a legszükségesebb élelmiszerek biztosításáért. A bányászok ellá­tását elősegítette, hogy a minisztérium engedélye alapján a bányák üzemi bi­zottságai a széntermelés 3 %-át élelmiszerre cserélhették. Hetente két-három alkalommal bányászcsoportok járták a falvakat, s cseréket bonyolítottak a bányászok ellátására. 1946 tavaszán Salgótarjánban az előírt kalóriamennyiség 72,2 %-át (Dorogon 50,6, Tatabányán 81,6 %-át) adták ki természetben, s csu­pán a fennmaradó hányadát váltották meg pénzzel. 154 (A kisebb üzemekben azonban igen minimális volt a természetbeni ellátás.) A közigazgatási szervek a rendelkezésükre álló élelmiszerek, ruházati cikkek elosztásával, kedvezmé­nyes étkeztetés — üzemi konyhák — szervezésével enyhítették az infláció következményeit. Szakszervezeti küldöttségek kilincseltek a minisztériumok­ban, tolmácsolva a munkások szinte elviselhetetlen helyzetét. Legtöbb esetben azonban csak ígéreteket kaphattak. 1946 tavaszán a munkások minimális ellátását, munkaképességük fenn­tartását sikerült valamelyest biztosítani. De május—július között az infláció a mélypontra jutott, s a megélhetés szinte teljesen lehetetlen lett. Ez időben a nagybátonyi bányászok nem kaptak zsírt és olajat. A tűzhelygyárban, az üveggyárban, a salgótarjáni bányáknál ugyanez volt a helyzet. A József-lejtős­akna dolgozóinak 17 napon át semmiféle élelmiszert nem juttattak. A salgó­tarjáni járás ellátása még nehezebb volt, mint a salgótarjáni üzemeké. Álta­lában a város, illetve a városban levő üzemek ellátása szerepelt az illetékesek előtt, a döntéseknél, az élelmiszerek, illetve ruházati cikkek kiutalásánál mel­lőzték a salgótarjáni, illetve a többi járásban élő ellátatlanokról való gondos­kodást. A Mátravidéki Erőmű dolgozói a főispántól azt kérték, hogy a vásár­lási utalványokra járó „fejkvótájukat" a terménykereskedőkhöz adó-dézsma beszolgáltatás címén beadott gabonából vásárolhassák meg. Kérték továbbá: „az ipari munkásság számára a földhözjuttatás engedélyezését, mert erre szük­ség van". A főispáni hivatal azonban elutasította kérelmüket. 155 Az infláció nehézségeit tetézte 1946-ban a súlyos aszály. A parasztság nagy része beszolgáltatási kötelezettségét és természetbeni adóját nem tudta egé­szében teljesíteni, s így a központi készletek soványak maradtak. A spekuláció, a feketézés viszont tovább virágzott. A kisebb-nagyobb vámszedők siserehada arannyal, Napóleon-érmével, külföldi valutával spekulált, üzletelt. Csoportok­ban lánckereskedést folytattak. Amikor a bányászoknak, gyári munkásoknak az ellátása a legsúlyosabb volt, akkor például „Hugyagról, Örhalomból nagy­kereskedők viszik el a krumplit — a minisztériumból hozott papírral". 156

Next

/
Oldalképek
Tartalom