Jakab Sándor: Nógrád megye története IV. 1944–1962 (Salgótarján, 1973)

A FELSZABADULÁSTÓL A SZOCIALISTA FORRADALOM GYŐZELMÉIG 1944—1948

hez tartozó selypi cukorgyár, illetve a selypi Zsófia-malom biztosította.

8 Feltűnő, hogy a többi iparághoz viszonyítva alacsony volt az építőiparban dolgozók száma (1914 fő). Még akkor is kevés ez, ha ehhez hozzáadjuk a faiparban dolgozók (asztalosok, ácsok) egy részét (733 fő). A megyében ugyanis nem volt sok építési vállalkozó, az építkezéseket döntően önálló kőműves kisiparosok végezték, a faipari munkások pedig Budapesten dolgoztak. A munkásságon belül általában igen kedvező volt a szakmunkások, aránya. A szénbányászatban a vájárok, a vas- és fémiparban a kovácsok, öntők és villanyszerelők, az építőiparban pedig az ácsok aránya volt meglehetősen magas. Emellett a munkások többsége nagyüzemben dolgozott. Már a felszabadulás előtt több olyan üzem — a bányáknál számos kerületi igazgatóság — volt, ahol a foglalkoztatottak száma meghaladta az 500 főt.

9 Az ipartelepek Salgótarjánban és a salgótarjáni járásban összpontosultak. Itt élt az ipari munkásság többségét kitevő bányászok és vasasok 60 %-a.

10 A különböző iparágaknak azonban a megye más részén — Balassagyarmaton, Romhányban, Felsőpetényben és Nógrádkövesden — is voltak telephelyei. S még több volt — ugyancsak a balassagyarmati és rétsági járásban — az olyan községek száma, ahonnan Budapestre és Vácra jártak dolgozni. Ennek ellenére a megyét nagyon határozott kettősség jellemezte: erős ipar Salgótarjánban és a salgótarjáni járásban, ugyanakkor elmaradott mezőgazdaság és gyér iparosítottság a megye többi részén. Az ipari proletariátuson belül már a felszabadulás előtt is sok volt a kétlaki munkás. Számukat azonban nehéz megállapítani, mivel statisztika nem készült róluk. Hozzávetőlegesen és áttételesen — a birtokkategóriák alapján — mégis következtethetünk reájuk: az 1—3 kat. holdas törpebirtokosok száma a megyében 6379 fő volt." Az ilyen nagyságú birtok megélhetést nem biztosított és a tapasztalatok alapján is elmondható, hogy ezek tulajdonosai a mezőgazdaság mellett nagyrészt az iparban is dolgoztak. De nemcsak köztük, hanem még a magasabb birtokkategóriák tulajdonosai és azok családtagjai között is voltak ipari munkások. Sok családban pedig a munkásfeleségnek volt földje. A kétlakiak létszámának erőteljesebb növekedése a második világháborús konjunktúra idejére esett. De már ennek előtte is voltak olyan községek Nógrádban, ahol nagy számban éltek kétlakiak, akik főleg a bányákban, vagy az acélgyárban helyezkedtek el, illetőleg budapesti nagyüzemekbe mentek el dolgozni. A kétlaki már inkább munkás volt, mint paraszt. A megélhetést nem nyújtó kevés föld abba az irányba befolyásolta, hogy véglegesen munkás legyen. Gondolkodása, jelleme mégis más volt, mint a tősgyökeres ipari munkásé. Ezért az igazgatóságok nemegyszer a kétlakiakat használták fel a bérek letörésére és a munkásmozgalom elleni akcióikban. Máskor pedig velük kezdték az elbocsátásokat, illetve nekik adtak alacsonyabb bért, vagy kevesebb természetbeni járandóságot. Főleg a nyári elbocsátások után azonban a kétlakiak a mezőgazdaságban is vállaltak bérmunkát. Ezzel együtt is a kétlakiak egy része munkaviszonyainál és méginkább élettapasztalatainál fogva közel került a forradalmi munkásmozgalomhoz, másik jelentős része pedig annak tartalékát alkotta. 1945 előtt a kétlaki községekben •—• Etesen, Karancsalján, Karancslapujtőn, Kazáron, Vizsláson, Zagyvarónán stb. — illegális párt-