Belitzky János: Nógrád megye története I. 896–1849 (Salgótarján, 1972)

A HONFOGLALÁSTÓL MOHÁCSIG (896—1526)

foglalni, ha az eladók vagy vevők zsidók voltak. Egy ilyen adatot a csatári monostor Ders nógrádi ispán felkérésére kiállított oklevélből ismerünk. A XIII. század elején, 1210-ben egy rabszolgacsalád — apa, anya és három felnőtt fiú — ára 10 márka volt, egy másik családé — apa, anya és két gyermek — 6 márka. Martinát ez idő tájt 1 márkáért adták zálogba. A XIII. század végén, amikor Esztergom vásár jogát írásba foglalták, a többi áru mellett ott volt a rabszolga is, ami után vásárpénzt kellett fizetni. A rabszolgaság még a XIV. században sem szűnt meg. Ekkor azonban már inkább háziszolgák. Pl. 1329-ben a szomszédos Hont megyében, a birtokkal együtt rabszolgacsaládból származó háziszolgákat is eladományoztak. 1330-ban, az új pénz kibocsátásával kapcsolatos collecta-adó kivetésekor pedig elrendelték, hogy azt a nemesek és a rabszolgák nem fizetik. 1330-ban Záh Felicián távolabbi atyafiait adták el rabszolgáknak. Egyre több azonban már a valakinek „lelki üdvéért" történő rabszolga-felszabadítás, ilyenekről tudunk pl, még 1346-ban is az esztergomi káptalan előtt. A rabszolgák igen fontos dolgozó elemei voltak a középkori falunak. Nyilván szinte állati sorban éltek — de éltek, és — amint azt a cserhátszentiváni torlóknál láttuk — szerepük volt a jobbágyság kialakulásában.

35 Az Árpád-kori falvak lakosságának jelentős része a XIII. század második felében már jobbágysorban élt. Kézai így ábrázolja ezt a faluképet: „az udvarnokok, várszolgák, más szolgálók, szabadosok és szolgák majdnem az egész Magyarországot megtöltik". Okleveleinkben az ezekből a rétegekből összetevődő falusi lakosság mint szántóvető, vincellér, disznópásztor, csordás, lovász, halász, erdőóvó, molnár, révész, kovács, kádár, pék, varga stb. jelenik meg. A falvakon belül ez a rétegződés úgy nyilvánult meg, hogy az egyfajta foglalkozásúak külön utcarészekben tömörültek. A foglalkozás szerinti tagozódás gyakran a település nevében is kifejezésre jutott, mert egyes falvak népe túlnyomóan szántó-vető (Zagyva-Szántó, Szántó, ma puszta Nógrádtól keletre), szőlőművelő (Mátra-Szőlős), kovács (SzécsényKovácsi, Fülek-Kovácsi és ha szláv eredetű és nem a kabarok neve: (Kővár), halász (Ludány-Halászi), kádár (a szláv Bocsár, ma Karancslapujtő része), bányász (Lónya-bánya, Szino-bánya), vámos (Vámos, a Gergék vidékén, VámosLehota) és rendszerint várszolgálatot is ellátó (Szanda-, Somoskő-, Divény-, Hollókő-, Gács-Váralja) stb. Megyénkben már ekkor is jelentős lehetett a szénégetés. A gömöri és a Selmecbánya környéki vasbányászat és vasolvasztás volt Nógrádban is az egyik oka az erdőírtás és a szénégetés elterjedésének. A favágók és a szénégetők mellett a bognárok kerekeket, a kádárok hordókat és egyéb faeszközöket készítettek a nógrádi erdők faanyagából. Van egy falunk is, Bocsár, amelynek szláv neve kádár településre utal. Nagyobb falvainkban egy-egy kovács is élt. Kovács falu volt a rárósi vasbánya közelében (Szécsény-)Kovácsi.

36 A honfoglaló magyarság megyénk területén is addig hatolt fel a völgyekben, ameddig a makkoltatásra alkalmas tölgyerdők, valamint a szelídgesztenye, a dió és a szőlő beérésének északi határa terjed, ami nagyjából a búza északra terjedésének a határa is. Ebből megyénk magyar lakosságának nagyarányú sertéstenyésztésére, búzatermesztésére, szőlőművelésére, gyümölcsfaültetésére lehet következtetni. Termesztették már a sárgadinnyét is.