Belitzky János: Nógrád megye története I. 896–1849 (Salgótarján, 1972)

A HONFOGLALÁSTÓL MOHÁCSIG (896—1526)

ni kötelék sem fűzte, és így nem is függnek tőle. Bánk bodrogi ispán a Beren­tefalvi Záh-nembeli István prisztaldusz kíséretében tüzesvas-próbára Váradra küldte a feleket. Ott Barakony tanúi nem jelentek meg, rokonságát nem tudta igazolni. Ezért a torlók, régebbi szolgálataik teljesítése mellett megmaradtak földjük birtokában. Ez is bizonyítja, hogy a személyes szabadsággal együtt járt a föld, és hogy Cserhátszentiván valószínűleg az azt rabszolga prédiumból fa­luvá tevő vagy benépesítő XIII. század eleji Jánosnak, azaz Ivánnak köszöni lét­rejöttét. A rabszolgákból szabaddá tett torlók egyházi földesuraság alá tartozásu­kat nagy emelkedésnek tekintették és ahhoz körömszakadtáig ragaszkodtak. Pedig az ilyen libertinusok helyzete sem volt rózsás. Személy szerint már nem adták-vették, de a művelésre átadott földjükkel együtt eladományozhatták őket, mint ahogy 1229-ben Szécsény, Géc, Rimóc és Almás falvakat az ottani liber­tinusokkal együtt kapta meg a Szák-nembeli Pósa. Szerepük volt az egységes jobbágyosztály kialakításában az I. István kora óta folyó telepítéseknek is. A hoszpeszek — akik nem minden esetben külföld­ről származó telepesek — királyi vagy várbirtokokon folytatott tevékenysége ha­sonló telepítésekre ösztökélte a birtokaik gazdaságosságát növelni akaró egy­házi és világi nagyurakat. A telepesek, hogy munkájukat eredményesen vé­gezzék és ezzel a földesúr jövedelmét gyarapítsák, libertinusi jogokat kaptak, ami a különböző népelemek hoszpeszi kiváltságú falvakba költözését eredmé­nyezte. A kiváltságok adásában az egyház járt az élen. Megyénk egyházi birto­kokhoz tartozó falvainak lakosait is kedvezően érintették azok a kiváltságok, amiket az egyes főpapok népeik számára ki tudtak vívni. így kaptak például az esztergomi érsek népei — köztük a vadkertiek is — 1239-ben IV. Bélától az egész ország területére szóló vámmentességet. A kiváltságokkal egybekapcsolt földesúri telepítési akció a városi és mező­városi fejlődés kibontakozásának kezdete. A XI. században ugyanis még a püspöki székhelyek, mint Vác, Esztergom és a nagyobb helyek is, mint Fehér­vár, Buda (Óbuda), Pest, Nógrád, Hont, a vármegyei szervezet keretébe, an­nak tisztjei igazgatása alá tartoztak és így nem volt városi önkormányzatuk. Lakóik sem voltak városi polgárok, hanem várnépek (civis, civiles) vagy vár­megyei szervezetbe tartozó vendégek (hospesek). Ezen az állapoton a XIII. szá­zad első felében már számos kiváltság tört rést, de a XI. századi örökséget csak a tatárjárás utáni évtizedekben számolták fel. 30 A birtokvisszavételek nagy ellenszenvet váltottak ki, mert — amint Roge­rius írja — „akik azelőtt gazdagok és hatalmasok voltak és akiknek kíséreté­ben mérhetetlen sokaság vala, alig voltak képesek magukat többé fenntartani". A nagyurak elégedetlenségét betetőzte a kunok 1239. évi befogadása. Most már a kisbirtokosok előtt is mélypontra süllyedt IV. Béla népszerűsége, aki nehéz helyzetében csak néhány hűséges hívével nézett elébe az 1241—1242. évi tatár­járásnak. 1241. március 12-én törtek át a tatárok a Veieckei-szorosnál emelt torla­szokon és semmisítették meg Dénes nádor seregét, aki csak kevesedmagával menekült meg. Március 15-én már Pest környékén száguldoztak a tatár elő­őrsök és pusztításaikat megyénk déli részein is elkezdték. Szomorú bizony-

Next

/
Oldalképek
Tartalom