Belitzky János: Nógrád megye története I. 896–1849 (Salgótarján, 1972)
A HONFOGLALÁSTÓL MOHÁCSIG (896—1526)
(kövér legelő) és (Kis-)Romhány fele iránti ítéletével nem voltak megelégedve a felek és ezért a királytól nyert paranccsal 1237-ben Dénes nádor előtt újra kezdték a pert. Itt a felperesek — István és Adorján papok, Özséb, egy másik István és Romhányi Pál — azt kérték, hogy a földbíróság Ludány és Gergely bilotus nógrádi várjobbágyok elleni perükben hozott ítéletét semmisítsék meg. A nádor prisztalduszát, Filét küldte ki, hogy a tusnapoljai földrészt — amit a földbíróság Ludány és Gergely várjobbágyoknak ítélt — adja vissza István papnak és atyafiainak, Romhány felét pedig adja át Ludánynak és Gergelynek, és ha ezek ez ellen tiltakoznának, idézze meg őket ítélőszéke elé. Az ügy a felek megegyezésével zárult. 25 A várnépek földesúri hatalom alá kerülésével a szabad, szabados és szolga származás elválasztó falai fokozatosan elmosódtak és ezek a tömegek a paraszti jobbágyság nívóján egyenlítődtek ki. A várnépeket erősen sújtotta, ha a vállaikra nagyobb terheket rakó egyházi vagy magánföldesúri hatalom alá kerültek. Ilyen sors érte Nesku ötvöst és rokonait 1075-ben, akiket öt ekényi földjükkel együtt I. Géza adományozott a garamszentbenedeki bencés apátságnak. Kedvezőtlenebbé válhatott az Álmos herceg által a dömösi prépostságnak adományozott öt Nógrád városi szolgacsalád sorsa is. Arról, hogy ezekkel együtt mennyi föld járt, nincsenek adataink. Már ebből az 1138. évi dömösi adománylevélből kiderül, hogy az egyházi nagybirtok — amely szinte állam az államban és egyre inkább azzá igyekszik lenni a XIII. század folyamán — félszabadok közül többeket felemel katonai és tiszti szolgálatra, míg másokat különböző munkák végzésére kényszerít. Ez a törekvés számos ellenállásba ütközött. Jó példa erre a pásztói cisztercita apátságnak az az igyekezete a XIII. század első harmadában, hogy félszabadjait szolga sorba süllyessze. Az apátság udvarispánja (comes curialis) az apáttal együtt arra törekedett, hogy szolgasorban levő lovászoknak minősítse a magukat katonáskodó jobbágyokat (ioubagiones bellatores) valló félszabadokat. Egy ízben ez a Pásztón lakó Miklós udvarispán a Körös (Crisi) faluból — a későbbi nógrádi Körös-pusztáról — való Ambrus és Macs lovászokkal egyetértve pörbe fogta a Kisterenye melletti Újlak faluba való Ilimért és a szolnoki Alatytyán faluba való Élőst (Elust), mindkettőt vejeikkel együtt, hogy nem harcos jobbágyok, hanem lovászok. Ugyanezt állította — Egyed apáttal együtt — a nagyalattyáni Dezmérről és ,,Viotestig"-ről, valamint a Taron lakó Szobról is. Bánk ispán az alnémeti Peren prisztaldusszal tüzesvas-próbára Váradra küldte a vádlottakat. Ott Ilmer, Éles, Dezmér és társa igazolódtak, a Taron lakó Szobot viszont elmarasztalták. A különböző viták „istenítélet" útján való eldöntése a vádlottak számára nem volt megnyugtató és sokakat inkább a meg nem jelenésre, a per elvesztésére és a terhek viselésére ösztökélt. Így tettek a Nógrád- vagy Tápió-Sápon lakó Jakab, Pál, Majnáid, Kriszpusz, Márton és Domonkos is, akiket a falujukbeli Hippolit azzal vádolt, hogy elszántották az ő vásárolt három ekealjnyi földjét. A vádlottak viszont állították, hogy Hippolit a földet nem vásárolta, hanem kezességvállalás címén használja. Jakab váci püspök tüzesvas próbára küldte őket. Hippolit Váradon, Gőgös prisztaldusz kíséretében, meg is jelent, a vádlottak azonban nem. 3* 35
