Belitzky János: Nógrád megye története I. 896–1849 (Salgótarján, 1972)

A TÖRÖK KIŰZÉSÉTŐL A POLGÁRI FORRADALOMIG (1683—1848)

tásának kezdete" c. röpirata, amelyben a tankötelezettségen kívül a nemzeti nyelvű tanítást is követelte. Nógrádi eredetű családból származott a Bágyonban és Cinkotán paposkodó Ribay György (1754—1812), a kor kiváló nyelvtudósa, könyv- és közmondás gyűjtője, aki csaknem 15 000 szlovák szót és 27 000 közmondást bocsátott a cseh tudósok rendelkezésére.

33 Se szeri, se száma a megyegyűléseken és az egyéb ünnepélyes alkalmakkor elmondott hosszú, barokkos pompájú, mitológiai képekkel és hasonlatokkal teletűzdelt, klasszikus műveltséget fitogtató szónoklatoknak és versfaragványoknak. A barokk cikornyák és sokszor népies hasonlatok politikai célokat is takartak. A század elején Losonczi Gyürky István főjegyző, a század derekán pedig Nagyréti Darvas József főjegyző állottak kiváló szónokok hírében. Ez utóbbi pl. a Grassalkovich főispáni beiktatásakor elmondott beszédét teleszőtte klaszszikus utalásokkal, „az deákok nyelvén pengetni szokott szóbeszédekkel", történeti célzásokkal és idézetekkel, sőt közmondásokkal is, pl. „az kalász mennél teljesebb drága szép búzaszemekkel, annál nagyobban meghajtja magát!" Stílusában uralkodik Gyöngyösi István körülményes, de ugyanakkor festői és lendületes nyelve, előadása. Kiváló szónok Grassalkovich Antal is, aki hosszú válaszbeszédében néhány jogi műkifejezéstől eltekintve, mindössze egy idegen szót használt. Érdekes az a megfigyelés, hogy a megyével mindig magyarul levelező Grassalkovich stílusa csak öregségében kezd romlani és „1770-re már úgy ír, mint valami táblabíró". Ez a stílusromlás azonban általános, és ez magyarázza meg, hogy miért volt szükség Kazinczy ék nyelvújító törekvéseire. Nemcsak a szónoklatok és versezetek stílusa volt túlzsúfolt és pompázatos, hanem erre törekedett — leszűkített provinciális jelleggel — a templom- és kastélyépítészet is. Megyénk jelenlegi területének műemléki összeállításából kiderül — és hasonló állapítható meg a történelmi megye szlovákiai részére vonatkozóan is —, hogy számos még meglevő, vagy a XVIII. században még megmenthető középkori műemlékünk a nagy barokkizáló tevékenység következtében vált felismerhetetlenné, sőt pusztult el teljesen, mert lebontva, köveit az új építkezésekhez használták fel. Falvaink és mezővárosaink térbeli megjelenésén a környezetükhöz viszonyítva monumentális —• fontosságukat és elkülönült voltukat sokszor még magaslatokra építésük által is kihangsúlyozó — templomok uralkodtak. Éles az ellentétük a zsúpfedeles, roskatag, legtöbbnyire fából épült, de a vágási tilalmak miatt egyre terjedő, hasonlóképpen nyomorúságos, vályog, sövény, vagy vertfalú jobbágy- és zsellérházakkal, amihez az iskola épülete is hasonló. A plébánia ezeknél jobb karban levő fa vagy tégla épülete azonban már sokszor elmaradt a néhány kúria és egy-egy kastély mellett. Sokhelyütt még az újratelepülés korában nagyszámú veremlakások is megvoltak. A falvak szélén pedig, hol itt, hol ott fel-feltűntek a vándorló cigányok ütöttkopott sátrai. A kis ablakú, nedves, örökösen füstös, mert csak ritkán kéményes parasztházak és kisnemesi lakok melegágyai voltak a tüdővésznek. 18 Nógrád megye története 273