Belitzky János: Nógrád megye története I. 896–1849 (Salgótarján, 1972)

A TÖRÖK KIŰZÉSÉTŐL A POLGÁRI FORRADALOMIG (1683—1848)

ről tudunk. A Vácról Kosdra menekült kálvinistákat új helyükön sem hagyta békében és lelkészüket onnan is kiűzette. A protestáns lelkészek ellenállását igyekezett úgy is megtörni, hogy az áttérni akaróknak a megélhetését biztosította. Ügy vélekedett, hogy ezek, „alkalmazkodva az új helyzethez, megtérnek és nem mennek Angliába. Csak parancsra várnak, annyira meg vannak félemlítve!" Módszerét melegen ajánlotta mint követendő példát Kollonich Lipót bíboros érseknek. A Rákóczi-szabadságharc idején a nyílt és erőszakos térítés megszűnt és a törvényes állapotokat visszaállították. A szécsényi országgyűlésnek a templomok elosztására vonatkozó, 1705. szeptember 30-án kelt határozata Nógrád megyére vonatkozó része kimondta, hogy a katolikusok által 1687. óta elfoglalt templomokat — külön kiemelve a kosdit és verőceit — a protestánsoknak viszsza kell adni. Füleken a lutheránusok és kálvinisták örökjogon bírják templomaikat s ugyanakkor a ferences rendiek számára elvett harangjaikat is vissza kell adni. Szécsényben a lutheránusoknak és a kálvinistáknak, Nagyorosziban a kálvinistáknak, Nógrádban és Terjénben pedig az elvangélikusoknak kell telket juttatni templomaik felépítésére. De az országgyűlési határozatoktól függetlenül is sok megegyezés történt. Így 1707-ben Losoncon a kálvinisták beleegyeztek az evangélikusok templomépítésébe. 1711 után újból kezdetét vette az erőszakoskodás. Elvették a keszegi, nőtincsi, kosdi és 1718-ban az agárdi protestáns templomokat és megtiltották ezeken a helyeken a szabad vallásgyakorlatot. Az egész megyében kényszerítették a protestánsokat a katolikus ünnepek megtartására és a körmeneteken való részvételre, amit a céhlevelekben is beiktattak. A protestáns iparűző vagy vállalta ezeket, vagy céhen kívüli kontárrá kellett lennie. Megtiltották a protestáns lelkészeknek leányegyházaik meglátogatását, sőt az általuk végzett egyházi cselekményekért — keresztelés, esketés, temetés stb. — a stóladíjat a katolikus plébánosnak is meg kellett fizetni, a vegyes vallású házasságkötésekkor pedig kötelezvényt (reverzálist) írattak alá, hogy a születendő gyermeket a katolikus vallásban fogják neveltetni. A protestáns egyházakat is a katolikus püspökök vagy megbízottaik látogatták, s a pörök özönét zúdították a lelkészekre, kántorokra és tanítókra. Se szeri, se száma nem volt a helyi visszaéléseknek. 1740-ben pl. a ribai evangélikusoktól a balassagyarmati plébános magának követelte a vízkereszti házszentelés, a temetések és a párbérek (ágybér) díját. Ez a panaszuk 1753ban a mohorai evangélikusoknak is, akiket még a feszület megcsókolására is kényszerítettek. A csesztvei evangélikusok tanítóját a katolikusok elkergették és templomukat is lerombolták. A század elején a számbelileg még többségben levő protestáns földesurak is igyekeztek visszaütni és jobbágytelkeikre protestáns vallású, elsősorban lutheránus parasztokat telepítettek, akiknek zöme az északi megyékből, vagy Észak-Nógrádból származó szlovák volt. így tett a kálvinista és lutheránus földesurak közül Fáy Ádám, aki Alsó-Bodonyba, Bene Pál és András, Egri Márton és Battik Gergely, akik Szügybe, Baratnaky Ferenc és Magdolna, akik Csesztve kétharmad részébe, Jeszenszky Miklós és Farkas Pál, akik Terény, Guta, Nádor, Szenté, Szátok, Bánk, Agárd, Alsópetény és Nőtincs falvakba s