Belitzky János: Nógrád megye története I. 896–1849 (Salgótarján, 1972)
A TÖRÖK KIŰZÉSÉTŐL A POLGÁRI FORRADALOMIG (1683—1848)
kult határait is rögzítő rendelkezéseket. A nemesi vármegye igyekezett a parasztvármegyére vonatkozó 1691. évi szabályrendeletben foglaltakat még inkább a saját politikai hatalmának biztosítására kiépíteni. Az 1722 tavaszán kelt statútum még sok mindent meghagyott a parasztkapitányok, -hadnagyok és a „falu füstinél" ítélkező falusi bírák hagyományok által szentesített hatáskörében. Az 1734 tavaszán kiadott rendelet azonban ezt a hatáskört a nemesi megye és a földesurak érdekeinek megfelelően úgy mérsékelte, hogy a korábbinál még erősebbre fűzte a megyei tisztikar, a paraszttisztek és a falusi bírák fölé- és alárendeltségének szálait. A parasztvármegye jelentőségét ekkor már két másik tényező is csökkentette. Egyrészt létrejöttének és tevékenységének alapja, a parasztság önvédelme a fegyveresen kóborlókkal szemben egyre inkább megszűnik, mert a török alól felszabadított területeken történő folyamatos letelepedés és 1715 óta az állandó hadseregbe való rendszeres toborzás jelentős mértékben csökkentette a „szegénylegények" számát, másrészt katonai jelentősége is megszűnt és már csak a kisebb bűnözők elleni rendőri tevékenység, az adóbehajtás, a vármegyei és a földesúri szolgáltatások teljesítésének a segítője. Hatáskörének csökkenése a megváltozott körülményekben és abban rejlik, hogy 1771 után feladatainak jelentős részét a megyei pandúrok és a falusi bírák vélték át. 15 III. Károly halála után leánya, Mária Terézia (1740—1780) 1740. október 22-én kelt leiratában értesítette a megyét trónra léptéről, amit november 1-én a szügyi közgyűlésen hirdettek ki. A királynőnek az osztrák tartományokra való igénye jogosságát elsősorban a terjeszkedni akaró II. Frigyes porosz király vonta kétségbe és haddal támadt országaira. Pálffy János 1741. január 26án fegyverre szólította a nemességet. Felhívásának néhány száz fő erejéig megyénk is eleget tett, de a segítség megadását az 1741. május 14-ére összehívott koronázó országgyűléstől tette függővé, amire az 1741. április 6-án Lapujtőn tartott közgyűlés Szentiványi György első alispánt és Prónay Pált választotta meg követekül. Elérkezettnek látták az időt sérelmeik előterjesztésére és panaszaik orvoslására. A június 25-i koronázást követően egymás után sorolták fel a megyék követei sérelmeiket, miközben a bajor választófejedelem és a francia seregek egyre nagyobb Habsburg fennhatóság alatti birodalmi területeket foglaltak el. A királynő — Eszterházy nádor és Grassalkovich Antal javaslatára megfelelő előkészítés után — szeptember 11-én a rendek hűségére és segítőkészségére hivatkozva a magyar nemzetre bízta személyének és birodalmának sorsát. Az ún. „vitám et sanguinem" jelenet után már nem kerültek szóba a sérelmek, de annál inkább — amint az követeink beszámolóiból kitűnik — a hadikiadások és a katonaállítás kérdései. Prónay Pál szeptember 26-án közölte az ügyintéző Gyürky István másodalispánnal, hogy Nógrádban — ahol ekkor 114 l /2 adóporta volt — minden két adóporta után 11 hajdút, azaz mintegy 627 gyalogos katonát kell kiállítania a parasztságnak, ugyanakkor a földesurak minden adóporta után 1 lovast adnak és vagy saját maguk is fegyvert fognak, vagy fogadnak maguk helyett egy-egy lovas katonát. Ezért a töredék portákat össze kell vonni, és meg kell határozni, hogy ki kivel köteles a kötelezettségeket együttesen teljesíteni.
