Belitzky János: Nógrád megye története I. 896–1849 (Salgótarján, 1972)

A HÁROM RÉSZRE SZAKADT MAGYARORSZÁGBAN (1526—1683)

nagybirtokosok — a Balassák, a Báthoryak, a Losoncziak, az esztergomi érsekség és a váci püspökség — váruradalmaiban alakulhatott ki. Adatunk eddig csak a szécsényi uradalom majorjára nézve van. Eltűnésük azzal magyarázható, hogy 1552 óta a fejadóra és közösségi szolgáltatások rendszerére felépülő török adóztatás számára a földesúri majorgazdálkodásnak nem volt jelentősége. Ezért megyénkben a majorgazdálkodás csak az 1593 utáni időkben vette újból kezdetét. Valószínű, hogy az esztergomi érsekség vadkerti, dejtári és hugyagi birtokán, valamint a fiúsított Losonczi Anna és férje, Forgách Zsigmond szécsényi, somoskői és ecsegi uradalmaiban jelent meg a XVII. század fordulóján. A majorgazdálkodás bevezetése együtt járt a munkaerő biztosítására irányuló törekvésekkel. A jobbágyköltözések megengedése, illetve korlátozása a megyékben különböző módon alakult és e körül „igen sok visszaélés szokott előfordulni" — állapította meg az 1608. évi XIII. tc. —, de jóváhagyta: „1. §. Hogy azok a vármegyék, amelyek a jobbágyok szabadságolásának eddig a gyakorlatában voltak, azok abban ezután is megmaradjanak [ezek közé tartozott Nógrád is — B. J.l; 2. § Amely vármegyék pedig azzal élni nem akarnának", azoknak szabad „a jobbágyok szabadságolására nézve külön végzést" alkotniuk. Ez a törvény — tág teret engedve a megyék törvényalkotási jogának — egyik adminisztratív alapja a leszármazókra nézve is kötelező örökös jobbágyságnak, amit így fogalmazott meg 1668 júliusában egy Füleken kelt „kötelező levél": „Én Serfőző Bedák György, Serfőző Bedák János fia, vallom ez levelem által, hogy én nemzetes vitézlő Madách János úr alsósztregovai örökös jobbágya vagyok. Az megholt apám is mind őkegyelmének, mind az őkegyelme édes atyjának örökös jobbágya volt." A fejlődés azonban nem gyors, mert szoros összefüggésben áll a földesúri majorgazdálkodás lehetőségeivel. A somoskői uradalomban is, amelynek 1612 óta Gács vára a központja, a század első felében még a hagyományos jobbágyszolgáltatások az uralkodók. Pl. a somoskőújfalusiak (3 egész, 4 fél jobbágytelek és 2 zsellértelek lakói) a termés kilencede és a tized mellett évente kétszer 17 dénárt, karácsonykor ajándékot, az egyik évben egy ártányt, a másikban egy tinót, „kinek a szarván az kötél meg állott", a baglyasaljaiak pedig (3 egész jobbágy- és 2 zsellértelek után) csak kilencedet és tizedet adtak a földesúrnak. Majorgazdálkodás ekkor még csak Gácsott volt. Az örökös jobbágyság bevezetése a kincstári újratelepítésekkel is összefüggött. 1616-ban az esztergomi érsekségnek a kamara által kezelt birtokán, Patakon az odatelepített új, örökös jobbágyok bepanaszolták a Drégelypalánkra költözött régi pataki jobbágyokat, hogy azok „ős fiaknak tartják oda magokat", használják a pataki határt, de a földesúri terhekből és adózásokból nem akarnak részt vállalni és meggátolják őket a határ használatában. Ezért kérik a kamarát, hogy azokat, kik közéjük akarnak jönni, hogy „őfelségének lehessenek örökös jobbágyai", segítse a földek és a rétek használatát illetően. A század első évtizedeiben a várak alatti falvakba és mezővárosokba nemcsak a katonák és a védelmet kereső nemesek települtek be, hanem a katonai szolgálatot abbahagyott, ún. „kóborló" elemek is. Ezért rendelte el az 1622. évi XXVII. tc, hogy a végvári vitézek, ha felhagytak a fegyveres szolgálattal, térjenek vissza a földesurak joghatósága alá. így tettek 1628-ban Litkei Ferenc