Belitzky János: Nógrád megye története I. 896–1849 (Salgótarján, 1972)

A HÁROM RÉSZRE SZAKADT MAGYARORSZÁGBAN (1526—1683)

negát költő, „Divényi" Mehmed egyetlen fennmaradt magyar nyelvű szerelmes versét tartalmazó kódexbe Balassa Bálint „Palaticz nótájára" c. verse is be van írva török (arab) betűkkel. Mivel Mehmed Divényben a vár török kézben létekor (1575—1593) élt, vagy egy ott talált kéziratból vagy hallás után másolta be ezt az első Balassa-kiadó, Rimay János által nem közölt verset. Különben Balassa Bálint hatalmas költői egyéniségének tolmácsolója Rimay János is ennek a századnak szülötte (Alsósztregova, 1573—1631). Az ő nagystílű politikai és irodalmi munkássága azonban már történetünk következő korszakába tartozik. A műveiket saját nevük alatt lefektetők mellett élt a népköltészet is megyénben. Ennek elsősorban elbeszélő, krónikás emlékeire következtethetünk. A történetíró Istvánffy Miklós (1535—1615) megjegyzéséből tudjuk, hogy az ő korában Záh Felicián esetéről vándordalnokok énekeltek országszerte, Tinódi pedig az 1552-ben megjelent Zsigmond királyról szóló históriájában röviden elbeszéli Tari Lőrinc „pokoljárását".

18 TÖRÖK-MAGYAR KAPCSOLATOK ÉS KÖVETKEZMÉNYEIK A kor egyik jellemzője a török—magyar érintkezés következtében létrejött kölcsönös kultúrhatás. Ennek egyik legjobb kifejezője a Balassa Bálint költészetén is megnyilvánuló török vers- és dallamhatás, vagy maga a verselgető renegát, Divényi Mehmed. Ez az érintkezés — aminek egyes megnyilvánulásai a törökké vagy magyarrá válás eddig eléggé fel nem tárt adatai — már a XV. században elkezdődött. Ilyen török eredetű család sarja volt (etxl saracena família) a Tolnából megyénkbe származott Anyavári Bodó Ferenc, a Ráskaiak rokona, akinek utódai és rokonai, a Bajoniak sokat pereskedtek a füleki uradalom birtokáért a Bebekekkel és a Petőkkel. Valószínű, hogy nem egy „Török" családnevet viselő családunk is XV—XVI. századi török ősökre vezethető vissza. Számuk nem nagy, ahogyan a törökké lett és a török összeírásokban szereplő „Madzsar" melléknevet viselő Alik, Mehmedek stb. száma sem nagy, de voltak renegátok a szécsényi és egyéb nógrádi várakban is, és közülük nem egy birtokos nemes volt itt, mint pl. az egyik Palojtai. A török és a magyar érintkezés művelődéstörténetileg fontos, kölcsönös megbecsülést kifejező „udvariassági" formái még a XV. század elején kialakultak a délvidéki végvárak vidékén. A lovagkor hagyományaira kölcsönösen visszavezethető vitézi tornák és baj vívások, budai Ali basa katonai érdemeket tiszteletben tartó megnyilvánulásai is ennek a kölcsönösen ható „úri" szemléletnek a törvényszerű következményei. Pl. amikor 1559 márciusában füleki szandzsák béggé nevezték ki Szokoli Musztafát, a későbbi (1566—1578) budai basát, az jó viszonyban akart lenni a szomszédokkal, köztük Mágócsy Gáspár egri kapitánnyal is és — miként a napkeleti virágnyelven megfogalmazott török krónika előadja — „mikor a köztük levő ismeretlenség függönye felemelkedett, és a barátság okai összegyülemlettek, e jóságos főúrnak temérdek