Belitzky János: Nógrád megye története I. 896–1849 (Salgótarján, 1972)

A HÁROM RÉSZRE SZAKADT MAGYARORSZÁGBAN (1526—1683)

lönben a török máskor is minden építkezéshez, várerődítéshez és katonai szállításhoz mindig a jobbágyok munkaerejét és igásállatait vette igénybe. A török zsarolásait és kegyetlenkedéseit nem ellensúlyozták a magyar földesurak, akik szintén megkívánták jobbágyaiktól a nekik járó fizetséget és szolgáltatásokat. Igaz ugyan, hogy a megye az állami és megyei adóknak csak azok 50%-át vetette ki a behódolt részekre és hogy a földesúri tartozásokat sem tudták mindig behajtani. Rendkívül súlyosan érintették a lakosságot az aszályos évek és a sáskajárások miatti éhínség, valamint a járványok. Ilyen volt az 1562. évi nagy pestisjárvány. ínséges tél volt pl. az 1558—1559. évi is, amikor a bajokat még az is tetézte, hogy Füleknél a török csapatokat vont össze, ingyen munkára kötelezte a lakosságot és annak minden élelmiszer készletét felélte. Az 1585. évi nagy ínség pedig elképesztő megoldásokra kényszerítette az embereket. Ezen a télen a királyi terület magyar falvaiból 3000 gyermeket adtak el gabonáért a töröknek az éhhalállal küzdők, pedig ugyanekkor 1586 tavaszán, Pálffy Miklós érsekújvárosi főkapitány a saját uradalmaiból gabonát szállított egy török bégnek, vagyis sem a magyar, sem a török földesurak nem törődtek jobbágyaik sorsával. A magára hagyott nép elsősorban a török megtorlásaitól félt és igyekezett csak a saját érdekei szemszögéből nézni az eseményeket. Jellemző erre Pogrányi Benedek korponai kapitány esete a parasztokkal. 1592 márciusában a szécsényi, a kékkői, a nógrádi és a drégelypalánki törökök megtámadták a korponai malmokat, de a magyar gyalogság azokat megvédte. Pogrányi lovasaival utánuk eredt a hazatérő töröknek és egészen Egregig jutott el, ahol parasztok jöttek eléje és megakadályozták a további üldözést. Pogrányi az esetről írt jelentésében keservesen panaszkodott a népre, amely kenyérkeresetére lévén utalva, nehezen nyúl fegyverhez „hiába pergettetek dobot, s fújatok trombitát, alig gyűlnek néhányan össze". A paraszt békére vágyott, hogy keserves munkája eredményét valamiképp maga is lássa.

12 A MEGYESZERVEZET MŰKÖDÉSÉBEN BEKÖVETKEZETT VÁLTOZÁSOK A köznemesség 1514. évi jobbágyok feletti diadala nem volt teljes, mert a nagybirtokos urak befolyása nem szűnt meg. Igyekeztek tehát a megyék helyi közigazgatását és az azzal szorosan összefonódott igazságszolgáltatást teljes egészében magukhoz ragadni, és ezért arra törekedtek, hogy az alispánok teljes egészében a köznemesség érdekeinek képviselői és végrehajtói legyenek. 1514től 1540-ig, János király haláláig ezen a téren valószínűleg csak az történt, hogy az alispánokat — Szentiványi Tárnok Osvátot (1520), Tárcsái Lászlót (1520), Poltári Soós Tamást (1520., 1532—1535., 1538.) és Szügyi Orbonás Györgyöt (1532—1535) — a megyénkben birtokos főispánok — Balassa Ferenc (1512— 1526), Ráskai Gáspár (1526—1530), Ráskai Balázs (1530—1538), Werbőczi István (1538—1540), Ráskai István (1540—1542) — az 1504. évi törvénynek megfelelően a megye nemessége által jelöltek közül választották ki. Valószínű azonban, hogy voltak alispánjaik a saját familiárisaik közül az I. Ferdinánd ál-