Belitzky János: Nógrád megye története I. 896–1849 (Salgótarján, 1972)

A HÁROM RÉSZRE SZAKADT MAGYARORSZÁGBAN (1526—1683)

csak megmenekülni. Az itt szerzett zsákmányból — ami jellemző a kölcsönös, váltságdíjat remélő rabtartásokra — 40 ft jutott a Szécsényben fogva tartott magyaroknak is. A fosztogatások és emberrablások miatt a lakosság igyekezett elmenekülni, ami azután a hódoltsági török hűbérrendszer működését és gyümölcsöző voltát ásta alá. Megmutatkozott ez a várak fenntartásához munkaerőt adó falvak elnéptelenedésében is. Ezért 1579 januárjában a budai basa szigorúan elrendelte, hogy a török helyőrségek és földesurak jószomszédi viszonyt tartsanak fent a magyar részekkel, alattvalóiknak szolgáltassanak igazságot és ne engedjék meg, hogy azoktól a szokottnál többet követeljenek meg egyesek, mert ez a szultán akarata. Ez a Szulejmán szultán 1541. évi intézkedéseire emlékeztető rendelkezés a helyi hatóságokhoz lejutva csak írott malaszt maradt. 1580 májusában a hatvani törökök már megint Kassa felé kalandoztak, de vereséget szenvedtek. 1581 szeptemberében és 1583 augusztusában ismét békés életre intette a budai basa a török végbelieket. Ugyanilyen jószomszédi viszonyt várt az udvar az 1583 decemberében hivatalba lépő firenzei olasz renegáttól, az új budai basától is. Alaposan csalódtak azonban, mert ez minden héten portyára küldte katonáit és jutalmat ígért minden levágott keresztény fej után. Útmutatása nem volt hatástalan a nógrádi bégekre sem, különösen amikor 1584 májusában kijelentette, hogy a magyar végek rovására ki fogja terjeszteni a török határt. 1584-től a magyar portyázások is megszaporodtak, olyannyira, hogy a törökök csak csapatostul mertek váraikból kimozdulni. 1585 júniusában pl. Vácról még nappal sem mert kijönni a török. A bécsi udvar azonban egyre gyakrabban adja ki — így 1585 októberében is — Pálffy Miklós érsekújvári főkapitánynak a portyázásokat tiltó rendelkezéseit, mert azok sértik a békét és kiszámíthatatlan következményekkel járhatnak. Az egész vidék tele van magyar kémekkel, akik a török minden mozdulatáról értesítik a végváriakat. Parasztok, falusi bírák, vándor kereskedők, kisnemesek és hivatásos kémek jelentéseiből, s azok értékeléseiből nemcsak az derül ki, hogy megyénk lakossága gyűlölte a törököt, érzi és tudja annak gyengeségeit, hanem az is, hogy a magyar uralom visszaállításától várta sorsának jobbrafordulását, amitől feltétlenül a kettős, magyar—török kizsákmányolás alóli szabadulását remélte. Végváraink azonban most is rendkívül elhanyagoltak. Az egyik 1587 márciusában tartott értekezleten kitűnt, hogy részint nincsenek kapitányaik, ahol pedig vannak, ott „olyan durván bánnak a katonákkal, hogy uralmuk terhesebb, mintha az ellenség uralkodnék rajtuk". Hiányos az élelmezésük és a zsoldjukat is pontatlanul fizették. A török ugyanakkor Drégelypalánk és Balassagyarmat erődjeit újjáépíttette. 1591 augusztusában Tokajban Ernő főherceg utasítására haditanácsot tartottak. Ezen, a bányavárosok biztonsága érdekében tervbe vették Divény vagy Kékkő Pálffy Miklós parancsnoksága alatti visszafoglalását. A tervből egyelőre semmi sem lett, a füleki bég tovább pusztította a zólyomi falvakat és igyekezett Végles várát is elfoglalni. 1592-ben Korpona környékét dúlták fel a nógrádi, drégelypalánki, szécsényi és kékkői törökök. Az 1592 és 1593 mind a két oldalon háborús készülődésekkel telt el. 1593 nyarán kitört az ún. „tizenötéves