Salgótarján története (Salgótarján, 1972)
SALGÓTARJÁN AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN: 1919-1944 (SCHNEIDER MIKLÓS)
tanszak, ez azonban éveken keresztül csak küszködött megfelelő helyiség hiányában. 1938-ban még 18 növendéke volt (ezek havi 16 pengő tandijat fizettek), de 1943-ban már az iránt érdeklődött a Tankerületi Főigazgatóság, hogy miért nem működik a zeneiskola. Majd a polgármester érdeklődésére közölte, hogy helyiséget, zongorát kell biztosítani, fizetni a zongoratanárt és a takarítót. Ha van kb. 100 jelentkező, akkor ez havi 20 pengős tandíjat számolva évi 20 ezer P bevételt jelent, s ez elegendő lehet a kiadások fedezésére. A polgármester válasza azonban már 1944 áprilisában kelt, amikor bizony sokkal súlyosabb problémák foglalkoztatták a közvéleményt, ki is mondta, hogy „a zeneiskola felállítására csak a rendkívüli viszonyok megszűnése után kerülhet sor". 125 Ami az egyéb közművelődési kérdéseket illeti, itt sem számolhatunk be nagy jelentőségű mozzanatokról. Az üzemi kulturális központok tevékenységén túlmenően alig akadhatunk a nyomára valamiféle művelődési munkának. Talán még leginkább az irodalom- és művészetpártolást támogató Balassi Bálint Társaság tevékenységét lehetne felemlíteni, bár ez csak rendkívül szűk rétegre hatott. Megalakulása előtt csak a balassagyarmati Madách Társaság egy-egy előadása hozott valami kis kulturális élményt, bár ezen is elsősorban amatőr helyi szerzők művei hangzottak el. Később a Balassi Bálint Asztaltársaságot irodalmi és művészeti egyesületté kívánták továbbfejleszteni. 1933-ban kifejtett célkitűzéseik szerint a Társaság „szerény bányamécs kíván lenni, amely világítani akar a szellemi kincsekre"; pódiumot óhajt adni helyi zenészeknek, tollforgatóknak, szellemi irányítóknak és vendégül kíván hívni testvéregyesületeket. A polgármester is támogatást ígért és mikor a Társaság engedélyeztetésére került sor, eljárt a minisztériumban is. Ott ugyanis kifogásolták a program politikamentességét és arra hívták fel a szervezők figyelmét, hogy törekedjenek kapcsolatot teremteni a bányászok és munkások nagy tömegével és azok irodalmi érdeklődését helyes irányba vezessék, ne engedjék át vezetésüket ebben a tekintetben sem „ártalmas befolyásoknak". A Társaságnak és a polgármesternek nem volt ínyére ez a felülről diktált „kultúrmisszió", váltig hangoztatták, hogy a városban lakó nagyszámú intelligencia szellemi igényének a kielégítése legalább olyan közérdek, mint a munkásokkal való foglalkozás. Végül is a Belügyminisztérium 1937-ben engedélyezte a működést. Ezt követően a főként irodalomkedvelő tanárokból és tisztviselőkből álló kislétszámú Társaság hozzáfogott a „nemzeti gondolat" szolgálatához. Tevékenységét néhány kiállításban való részvétel, műsoros est és egyéb hasonló rendezvény jellemzi fennállásának néhány éve alatt. Ezekhez időnként a város is hozzájárult anyagilag. 126 Ez a néhány száz embert érintő kulturális tevékenység nem terebélyesedett szélesebbre, hiszen a szétforgácsolt anyagi erők nem tettek lehetővé olyan városi intézmény létrehozását, amely otthona, műhelye lehetett volna az ilyen irányú kezdeményezéseknek. 1931-ben kereken ki is jelentette a polgármester, hogy a városban sem népház, sem kultúrház nincs (az üzemi intézmények nem tartoztak hatósága alá, így ezeket nem említette)
