Salgótarján története (Salgótarján, 1972)

SALGÓTARJÁN AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN: 1919-1944 (SCHNEIDER MIKLÓS)

vezető elemei tették ki (1928-ban pl. a vállalatoknál 217, az említett hivataloknál 108 tisztviselőt tartottak nyilván, ez a városi tisztviselői összlétszámnak több mint 62 %-át jelentette), csak azért részesült a kiváltságos helyzetben, mert ez a réteg volt a legalkalmasabb arra, hogy következetesen képviselje a hazai nagytőke és a mindenkori kormányzat érdekeit. Szabó Zoltán, a világosan látó szociográfus jól állapította meg a 30-as évek végén a város társadalmát elemezve, hogy „az intelligencia, mely mindenütt vazallus, itt a vállalat vazallusa... A vállalat kezében vannak az összes magyar álalkotmányos hatalmak, a hatóságok működése mögött ő a tulajdonképpen irányító... A köztisztviselő... itt is kedélyes és nem rossz szervező, képtelen a dolgok mélyére látni, tud megtartani, de nem tud teremteni.. ,"

25 De erre nem is volt szükség: elegendőnek mutatkozott a behódolás a hatalom előtt, a kritikátlan tekintélytisztelet, amelyet a kor vezető ideológusa, Szekfü Gyula találóan nevezett neobarokk szemléletnek, kifejezve ezzel azt, hogy az egész társadalom szervezését átszövő antidemokratikus alá- és fölérendeltségi viszonyon túl a korszakra jellemző úri gondolkodásmód és az abból eredő magatartás a tartalmát vesztett mutatós külsőségekben merül ki. Jól utal erre a majdnem teljesen értelmetlen, formaságokban kiteljesedő társadalmi életre az a lázas igyekezet, mely a két háború közti korszakban országszerte és így Salgótarjánban is a különféle egyesületek tucatjait hozta létre. 1920-ban még csak 22 egyesületet mutattak ki a hivatalos jelentések, ez a szám azonban 1929-ben már 50 felé járt és még ekkor sem állt meg az újabb és újabb egyesületek alakítása. Akadt ezek között természetesen néhány jelentős és ténylegesen aktív tevékenységet kifejtő egyesület is, mint pl. az önkéntes Tűzoltó Egylet, a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt Olvasóköre, a két nagy sportegyesület a SSE és a SBTC, a Magyarországi Bánya- és Kohómunkások Országos Szakegyesülete helyi csoportja, a Vöröskereszt, a Bélyeggyűjtők Egyesülete, stb. Ezeknél a szakmai összefogás igényén túl a társadalom olyan spontán szervezkedési igényeit fedezhetjük fel, amely arra irányult, hogy a szavakban ugyan nem bírált, de az adott rétegek társadalmi-politikai igényeivel nem egyező politikai rendszer mellett teremtsen valamiféle tömörülési lehetőséget. Az egyesületek nagy számban burjánzó többsége azonban csak arra volt jó, hogy néhány száz embernek (köztük elsősorban a középrétegek képviselőinek) a legkülönfélébb tisztségek viselését tegye lehetővé, hiszen minden egyesületnek volt tisztikara, igazgató választmánya, rendes, pártoló és tiszteletbeli tagsága, így lehetett válogatni a meghívókon, névjegyeken hatásosan alkalmazható tisztségek között. A középrétegek létszámát tekintve az is nyilvánvaló, hogy nem egy ezek közül az emberek közül egyidőben több egyesületben is töltött be kisebb-nagyobb tisztséget. Ez a jelenség különben már akkor szemet szúrt egyeseknek, hiszen 1927-ben egy polgármesteri jelentés arról panaszkodik, hogy Salgótarján az egyletek városa, rengeteg egylet van, amelyben a tagok úgyszólván majdnem mindenütt ugyanazok. A város egyik legjelentősebb tisztviselői egyesületének, az 1889-ben alakult Acélgyári Tiszti Kaszinónak a krónikása pedig azt tette szóvá 1929-ben, a 40 éves évforduló alkalmával, hogy „az ébredés korszakában (az ellenforradalom uralomra jutásakor) a gombamódra elszaporodott egy-