Salgótarján története (Salgótarján, 1972)

SALGÓTARJÁN AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN: 1919-1944 (SCHNEIDER MIKLÓS)

kényszerítő eszközeivel sikerült elérni, hogy a vállalat bányáinak termelése 1919-1923 között 6,9 millió q-ról 9,5 millió q-ra emelkedjék. A konjunktúra nem bizonyult tartósnak, ezért az igazgatóság már az 1924. évvégén a termelési költségek leépítésével, és létszámapasztással kísérelte meg a külföldi szén versenyét ellensúlyozni. 1926-ban már 800 bányásznak mondtak fel, a termelést pedig szünnapok beiktatásával csökkentették: gyakran csak heti 2-3 napot dolgoztak a bányászok. Mindennek ellenére 1928-ig a létszám állandó csökkenése mellett a termelést 10,3 millió q-ra tudták felemelni, ami a tőkéseknek 2,1 millió pengő tiszta nyereséget jelentett. Ezt azonban a munkabérek alakulása egyáltalán nem tükrözte. Igaz, kénytelenek voltak bizonyos vonatkozásban a bányászság szociális ellátása érdekében egyes lépéseket tenni: így megvalósították a kötelező bányanyugbér-biztosítást, időnként segélyeket fizettek ki és a hosszabb munkaviszonnyal rendelkező bányászoknak fizetéses szabadságot engedélyeztek. Mindezt azonban csak olyan mértékben, hogy a profitérdekek ne szenvedjenek csorbát. Mivel a külföldi szénbehozatal jelentősen visszaesett, az 1929-1933. évi gazdasági válság a társulatot lényegében nem rázkódtatta meg, sőt termelési eredményüket is alig csökkentette: a válság legmélyebb pontján, 1933-ban is 9,2 millió q szenet állítottak elő és tiszta nyereségük 1,9 millió pengő volt. Annál inkább érezték a válság hátrányait a munkások: munkabéreik 1929-1933 között átlag 20-25%-kal csökkentek, nem beszélve arról, hogy újból százakat bocsátottak el közülük. A válság utáni években is a vállalat igazgatóságának kizárólag az volt a fő igyekezete, hogy a vállalat pénzügyi helyzetét megszilárdítsa: ezért jelentős - több, mint 8 millió pengőnyi - összeget használt fel a gépi berendezések és felszerelések korszerűsítésére. Mindennek ellenére a II. világháború kezdetéig nem tudták sem a termelési eredményeket, sem a tiszta nyereséget a válság éveinek színvonala fölé emelni. Ez természetesen kihatott a munkabérekre is, melyek ezekben az években meglehetősen hullámzó képet mutattak. A bányamunkásság munkaerejének végsőkig menő kihasználásával 1943-ig sikerült a termelés mennyiségét 17,8 millió q-ra emelni. A további emelésnek azonban már gátat szabott a salgótarjáni szénvagyon kimerülése, de a bányák műszaki berendezése sem bírt már el nagyobb teljesítményt. Az átlagos munkáslétszám is elérte 1943-ra a 9000 főt, ezt még tudták volna növelni is, de akkor már a mezőgazdaságban és az állami üzemekben sokkal magasabb keresetet lehetett elérni s így nem szívesen jöttek a munkások a bányába dolgozni. A meglévő bányászság helyzetében is rosszabbodás következett be, így a termelés kezdett fokozatosan visszaesni. A vázlatos áttekintés is sejtetni engedi, hogy a bánya, mely a két háború közti időben Salgótarján lakosságának közel egyötödét foglalkoztatta, viaskodva az országos gazdasági helyzet és a világgazdasági problémák előidézte gondokkal, keveset törődött azzal, hogy a város fejlődésére, lakosainak életviszonyaira kedvező tevékenységet folytat-e vagy sem.