Salgótarján története (Salgótarján, 1972)

SALGÓTARJÁN A KAPITALIZMUS URALKODÓVÁ VÁLÁSÁNAK IDŐSZAKÁBAN: 1848-1918 (DR. SZABÓ BÉLA)

A MUNKÁSMOZGALOM KIBONTAKOZÁSA Salgótarján a magyar ipari kapitalizmus szülötte, a nagy ellentétek városa. A kapitalizmus belső ellentmondásai itt szinte beépültek magába a városképbe. A füstölgő salakhányók a munka ütemét, lendületét izzadó gyárak mellett árnyak, parkok mélyén húzódtak meg a családi lakokra emlékeztető csendes igazgatósági épületek. A mérnöki pontossággal kimért egyhangú munkás barakklakások, kolóniaépületek szöges ellentéte volt a község a főútvonalon kiépített hivalkodni akaró üzleteivel, a szűk udvarokba bezsúfolt nyomortanyáival. Arnyat, nyugalmat árasztó parkok helyett zajos, piszkos, poros utcákon lüktetett, zajlott itt a mozgalmas élet. A társadalom egymásnak feszülő osztályait, rétegeit nem rejtette, nem kendőzte el itt a kispolgári máz. A Chorinok nevében gépies pontossággal kíméletlenül szervezte a munkát az alázatos tisztviselő, hivatalt viselő kar. Jól képzett értelmiségiek, szakmunkások, fáradhatatlan munkások, szorgalmas iparosok, fürge kereskedők, reménytvesztett lumpenproletárok apró kerekei ennek az organizmusnak. A kapitalizmus lezüllesztette, elidegenítette az embert. Míg egyesek kevesen, távol a munka verejtékes kohójától éltek „elefántcsont toronyban", addig Salgótarján minden munkása évente több mint 600 forint profitot izzadt ki a tőkés haszon biztosítására. Szakmájukat szerető mérnökök, műszaki, gazdasági szakemberek feszítették meg egy egész életen át önmagukat, hogy biztosítsák, organizálják a termelést. E munka tette lehetővé egyik oldalon az életet, annak fejlődő ritmusát, a másik oldalon pedig biztosította a legdurvább, legkönyörtelenebb kizsákmányolást. Azokra, kikre a munkavégzés hárult, kiknek verejtéke teremtett itt mindent, osztályrészül a nyomor, a bizonytalanság jutott. A bányák sötétjében, a gépek zajában eltöltött élet korán felőrölte őket. Helyzetüket Peész Mihály az első országos bányászértekezleten így jellemezte: „A munka nálunk is terhes, a kereset pedig nagyon silány. Olyan rossz a mi helyzetünk, hogy szökni kell Magyarországról, hogy jobb helyzetet teremtsünk. Háromezer dolgozója van a bányának, de egészségeset egyet sem lát az ember, a társaság lovai és részvényesei azonban kövérek." A munkást engedelmes szolgává igyekeztek nevelni, akinek a megdolgozott kenyérért alázatosan kellett viselkednie. A kitaszítottság rémével igyekeztek féken tartani, a létbizonytalanság fegyverével gúzsba kötni. A lázadók, az emberibb életért harcolni is merők az utcára kerültek, s a kíméletlen élet sodrában megállni nem tudók növelték a „lumpenproletárok" széles tömegét.

96 Ott lézengtek a salgótarjáni utcán, róluk fest képet a korabeli írás. „Van itt gazdag, de van ám túlnyomóan szegény osztály is, ha végignézünk az utcán, lépten-nyomon találkozunk olyan emberekkel, kiknek külsője elhanyagolt, rongyos, piszkos és visszataszító, reggeltől estig ott őgyelegnek a kövezeten munka nélkül, lelki üdülést csakis a gyilkos italban keresnek... Az ilyen ember nem ismeri fel emberi méltóságát... az éhségtől eltorzított arcok nem is lélekkel bíró teremtményeket árulnak el." A művelődés szépségétől megfosztott, az élettől durván csiszolt embertömeg külsőségeiben is tükrözte ezt. „Az ut-