Salgótarján története (Salgótarján, 1972)

SALGÓTARJÁN A KAPITALIZMUS URALKODÓVÁ VÁLÁSÁNAK IDŐSZAKÁBAN: 1848-1918 (DR. SZABÓ BÉLA)

hetetlen szenny, mely az utcákon és köztereken van. 6000 koronát áldoznak évente köztisztaságra. A házak előtt azonban különböző illatú folyadékok kiöntve fertőzik a levegőt Csatornázásról, vízvezetékről, befásításról, általában rendszerről és rendről szó sem lehet. A levegőnél csak a víz rosszabb. A seprést a tisztességes szél végzi, a szemét a Főúton kis kupacokba összegyűjtve várja a szemeteskocsit napokon keresztül, hogy aztán a járókelők szétrúgják, a szél szétfújja... A vásártér tele van ocsmány, bűzös hulladékokkal; tulajdonképpen nem is piac, hanem trágyatemető, ahol naponta számtalan ember és állat szemetel, ott évente kétszer takarítanak... nem elég, hogy az egész város alá van aknázva, az utak oly szűkek, hogy két kocsi csak a legnagyobb üggyel-bajjal térhet ki. Talán ha egy nagyobbfajta katasztrófa folytán összeomlik a város, segítve lesz ezen az állapoton, előbb alig." Nemcsak a jóérzésű ember elkeseredése tükröződött ezekből a sorokból, hanem az a negyedszázados út is, melyet Salgótarján a városi fejlődés során megtett. A faluból nagyközség, szinte város lett. A város egy-két közintézménye kiépült. A városkép azonban nem tartott lépést a fejlődéssel. Nem voltak olyan erők és érdekek, melyek egy egészséges város kialakításához vezethettek volna. Salgótarján az ipar fellegvára volt, a tőke a profitszerzésért települt ide, a profitot a munkás verejtéke biztosította, a munkás életének biztosítása, emberiebbé tétele azonban már nem jelentett problémát a termelőeszközök kizsákmányolásra éhes tulajdonosainak. A polgárság nem megtelepedni, hanem gyorsan vagyont szerezni akart itt, nem otthonokat, hanem üzleteket épített. Mindezek a tényezők a városkép kialakulását azonban nem segítették elő.

78 A község egészségügye hasonló képet mutatott, mint annak tisztasága. Salgótarján az ipar megtelepedésével és a munkáslakosság számának növekedésével nagyon veszélyes egészségügyi helyzetbe került. A telepek tömegszállásain Európa különböző részéről ideáramlott munkások zsúfolódtak össze. E zsúfoltságra mi sem jellemzőbb, mint az, hogy a bányatelepi kolóniaházakat már eleve úgy építették, hogy 40 szobára 100 aktív munkást számítottak, mely hozzátartozókkal együtt minimálisan is 300—400 embert jelentett. A zsúfoltságon túlmenően az élet- és munkakörülmények még csak tovább növelték a j árványveszélyt, mely a dualizmus időszakában nemegyszer okozott súlyos pusztítást Salgótarjánban. A legnagyobb és a legelső ezek sorából az 1873-as kolerajárvány volt. Több százan haltak meg kolerában, a járvány oly súlyos volt, hogy a munkások pánikszerűen menekültek el a medencéből. Ekkor már állt a bányatelep kórháza, amely azonban csak 36 ember elhelyezésére nyújtott lehetőséget. A járvány időszakában határozta el a községi képviselő-testület, hogy egy halottas kamrát és egy koleraházat épít. Ugyancsak intézkedés történt a vasútépítésből visszamaradt agyaggödrök betemetésére, melynek posványai nagymértékben fertőzték a levegőt. A község ekkor még olyan szegény volt, hogy még e szerény kiadások is komoly gondot okoztak. Az 1873-as kolerajárvány következtében pl. 1110 foiint 73 krajcár fedezetlen kiadása maradt, melynek egyharmad részbeni megtérítését a közös kolerajárvány-segélyalapból kérték fedezni. A községnek csak egy orvosa volt, Jungmann Mihály, aki 1827-ben született Bécsben,