Molnár Pál – Szomszéd Imre: Nógrád megye története III. 1919–1944 (Salgótarján, 1970)

Az ellenforradalom hatalomra jutása, az ellenforradalmi rendszer megszilárdulása (1919—1929)

legnagyobb felvevőpiac vált bizonytalanná. A korona árfolyamának zuhanását 1924-ben ugyan megállították, de a pénzügyi stabilizáció mélyre ható gazdasági megrázkódtatást idézett elő. Az állami hitelek megvonása zsákutcát teremtett, lecsökkent a forgalomban levő tőkemennyiség. Az autonóm vámtarifa viszont tág teret engedett a külföldi szénbehozatalnak. A magasabb kalóriajú olcsóbb lengyel-sziléziai szén piaci előnyeit Chorin a bányavállalatnál a termelési költségek minimumra szorításával és létszámcsökkentéssel próbálta ellensúlyozni.

174 A munkások a racionalizálási intézkedésekre 1925 május—júniusában megint munkabeszüntetésekkel válaszoltak. A Salgó vezérigazgatója ez alkalommal a sztrájknak nem tulajdonított nagyobb jelentőséget, ugyanis abban reménykedett, hogy a felhalmozódott szénkészleteket a sztrájk idején értékesíteni tudja. A bányamunkásság helyzete oly mértékben romlott, hogy még a kerületi főkapitányság a Belügyminisztériumhoz írt jelentésében is azt fejtegette többek között, hogy ,,A Salgótarjáni szénmedencében élő munkásság életstandardjának [életszínvonalának — M. P-] leromlására, mint jellemző adatot jelentem, hogy a szervezett bányamunkások 90%-a a szakszervezeti tagjárulékok fizetésére is képtelen."

175 De a bányászok életkörülményeinek rosszabbodását az alábbi példák is bizonyítják: a zagyvapálfalvi nyugdíjas özvegyek 1926. február 24-i kérelmükben elpanaszolták, hogy „a legszükségesebb élelmet is képtelenek vagyunk dolgozóinknak és családunk részére megfőzni. Fiaink, akik a bányában vagy kint végzik munkájukat, akár hányszor kénytelenek legjobb esetben egy darab kenyérrel munkájukba menni meleg étel hiányában."

173 A bányászok és a munkások életkörülményei a következő hónapokban sem javultak. Még a Friss Újság cikkírójának is szembetűnt hogy a munkások éheznek, rongyosak. Számos család asztalán hetek óta nem volt meleg étel.

177 Á bányászok életkörülményeik jobbra fordulása tekintetében legfeljebb csak ígéreteket kaptak. A valóságban azonban hónapról hónapra újabb munkáscsoportokat bocsátottak el. 1926 tavaszán már mintegy 5000-en voltak munkanélkül.

17

" De a munkaviszonyban állók sem dolgoznak többet — a bányaigazgatóság bevallása szerint is — heti két és fél, három napnál. A bányászok feleségei és az elbocsátott bányászok a meddőhányókon kerestek megélhetési lehetőséget. A bányavezetők azonban szigorúan megbüntették azokat a bányászokat, akik a meddőhányóra szállított palával megrakott csillékbe jó szenet csempésztek. A bányamunkások végső elkeseredésükben Budapestre készültek menni, hogy panaszaikat az illetékesek, s elsősorban az ország közvéleményének tudomására hozzák. Panaszukat az illetékesek azonban nem vették komolyan. Egyedül Peyer figyelt fel a közelgő veszélyre, mert április 24-i levelében arra kérte a kereskedelmi minisztert, hogy fogadja a salgótarjáni küldöttséget.

179 De a miniszter a kérésre nem is válaszolt. Erre április 27-én 8000 éhező bányamunkás gyűlt össze azzal az elszánt elhatározással, hogy gyalog vonuljon Pestre. A 8000 salgótarjáni bányászon kívül Mátranovák, Homokterenye, Mi-