Molnár Pál – Szomszéd Imre: Nógrád megye története III. 1919–1944 (Salgótarján, 1970)

Az ellenállási mozgalom kibontakozása és a megye felszabadítása

kitartott a szakszervezet mellett. De másutt is újabb lendületet vett a szakszervezeti munka a választási előkészületek során. Méltán állapíthatta meg a korabeli szakszervezeti sajtó a kazári példára utalva, hogy „Az igazi szolidaritás mutatkozott meg ezen a közgyűlésen azok iránt, akik tántoríthatatlanul dolgoztak a helyi csoport újbóli felépítésén és további felvilágosításán"/

1 A fentebbiekben már említett Hermán Ferenc ebben az időben különösen kiemelkedő szerepet töltött be a bányászszakszervezet helyi csoportjainak megerősítésében. Több közgyűlésen is megjelent és hasznos tanácsokkal látta el mind a vezetőségeket, mind a tagságot. Az ipari munkások mellett a megye mezőgazdasági dolgozói is növekvő érdeklődést tanúsítottak a szakszervezeti szervezkedés iránt, de a kezdeti lépések megtételén túl egyelőre még nem jutottak. A dolgozók tiltakozásukat a háború ellen számtalan formában juttatták kifejezésre. A gyárakban és bányákban megnőtt a hiányzók száma, mert többen — betegségre hivatkozva — megtagadták a munkát. Sokan csökkentették a munkatempót, hogy így szabotálják a termelést. A fiatalok egy része távol maradt a leventefoglalkozásokról. A parasztok közül sokan csak késedelmesen teljesítették az adófizetést és a beszolgáltatást. A megyp lakosságára mindinkább jellemzővé vált a hivatalos politikai rendezvényektől, ünnepségektől való távolmaradás. A háború időszakában a megyében lezajlott sztrájkok általában bérköveteléssel indultak, de politikai céljuk is volt. A Horthy-rendszer egész gépezetének jellemzője volt a terror, a megfélemlítés és a megalázás. Ez volt a légköre az üzemeknek, gyáraknak, hivataloknak, a földesúri birtokoknak, a hadseregnek és mindennek, ahol ember élt és dolgozott. A megfélemlítést helyezte előtérbe Jány Gusztáv vezérezredes hadseregparancsában is, melyet 1943- február 24-én adott ki a Voronyezsnél elpusztult 2. hadsereg megmaradt menekülő egységeihez, ahol több száz Nógrád megyei katona is szolgált, illetve Vesztette életét. A parancs határozottan aláhúzta: „...vegye tudomásul mindenki, hogy innen — mármint a frontról — sem betegséggel, sem sebesüléssel, sem fagyással el nem engedek senkit. Azon a területen, ahol gyülekezésünket elrendelték, hogy az újjászervezést végrehajtsuk, ott marad mindenki, míg meg nem gyógyul, vagy el nem pusztul."

5 A szétvert magyar hadsereg életben maradt katonái — köztük a Nógrád megyeiek is — azt a lehetőséget keresték, hogy átjuthassanak a szovjet hadsereghez, ahol már több katonatársuk partizánként tevékenykedett. A hadseregparancsot többször ismertették az állománnyal, hogy megfélemlítsék az átálláson gondolkodókat. Jány Gusztáv parancsában kiemelte, hogy „a rendet, — a vasfegyelmet a legkeményebb kézzel, ha kell a helyszínen való felkoncolással, de helyre kell állítani. Ennél kivétel nincs, legyen az tiszt, vagy rendfokozat nélküli honvéd, aki a parancsnak nem engedelmeskedik, az nem érdemli meg, hogy nyomorult életét tovább tengesse, és nem engedem, hogy szégyenünket bárki is nagyobbíthassa" — hangzott a szégyenteljes parancs. A rendet azonban soha többé nem tudták helyreállítani. A hadseregből, aki tudott, menekült. Sokan szovjet fogságba igyekeztek, hogy mentsék életüket. A fogolytáborból a legrátermettebbek partizán iskolára kerültek, hogy szembefordulhassanak a fasizmussal.