Molnár Pál – Szomszéd Imre: Nógrád megye története III. 1919–1944 (Salgótarján, 1970)
A második világháború évei (1939—1944)
„Hollókőn — amint mondják — az emberek nem szoktak hosszasan betegeskedni — írta Szabó Zoltán a korabeli Nógrád megyei viszonyokat jellemezve —, hanem röviden meghalnak. Az orvos havonta egyszer jár ki és a beteg csak akkor jut orvos elé, ha kihúzza addig, amíg az feljön a faluba. Felhozatni sohase tudják, hiszen nagyon sokba kerül, s ha a gyarmati kórházról beszél nekik az ember, legyintenek a kezükkel. Hiába szép a kórház, ha messzire van és 4 pengőbe kerül benne egy nap. Hiszen ez annyit jelent, hogy egy napi kórház három-négy napi munkabért emészt és ha valamelyiküknek egy hónapot kellene benn feküdnie a gyógyulásért, csaknem egész évi készpénz keresete rámenne. Annyit nem ér — gondolják magukban — és inkább meghalnak szép csöndesen odahaza." 85 A rossz lakásviszonyok miatt is gyakori volt a betegség. A cselédházakban általában most is négy család használt egy közös konyhát. Az embertelen életkörülmények, a higiénia hiánya, az összezsúfoltság is hozzájárult sok mással együtt ahhoz, hogy 1941 tavaszán tífuszjárvány tört ki a megyében. Több száz ember betegedett meg, de orvosi kezelésben csak kevesen, a tehetősebbek részesülhettek. S(i A vármegye vezetői szabályrendeletet dolgoztak ki a gazdasági szegődményes (konvenciós) cselédek lakáshelyzetéről. Előírták, hogy a „padló és egyéb burkolat nélküli szobák talaja a fertőző betegségek után 30 cm-nyire felásandó és friss földdel cserélendő ki". De — mint ahogy azt az élet is igazolta — e szabályrendelettől még sem a lakás-, sem az egészségügyi viszonyok nem változtak meg. A cselédség mellett a falusi szegénység, sőt a bányászság jó részének lakásviszonyai is hihetetlenül elmaradottak voltak. A bányamunkások zöme a bányaüzemek mellett létesített kolóniák barakképületeiben lakott. Ilyen kolóniákat építettek Salgótarjánban, Inászón, Zagyvapálfalván, Forgácson és másutt a bányák megnyitásakor. A kolóniák barakkjainak többsége fából készült és kátrány papírral vonták be deszkatetejét. A vihar sokszor megtépázta ezeket az épületeket és az eső gyakran megkereste rajtuk a rést, ahol befolyt a lakásokba. A salgótarjáni városi egészségház gondozónője mindössze 303 „jó", viszont 692 éppenhogy „tűrhető" és 908 „rossz" lakást talált e barakkok között. Egy bányászcsaládnak egy szobája volt a barakkban és semmi más. A bányászok a tűrhetetlen lakásviszonyok miatt gyakran adtak kifejezést felháborodásuknak, rámutatva arra, hogy a bányatőkések szinte elevenen temetik el a bányászt. A salgótarjáni bányakolónia barakkjai valóban csak abban a tekintetben voltak lakásoknak tekinthetők, hogy a bányász nem a szabad ég alatt lakott. Szabó Zoltán a Cifra nyomorúság c. munkájában találóan jellemezte a barakklakók sanyarú életkörülményeit, amikor a salgótarjáni kolóniáról azt írta: „Az emberek nem is házakban, hanem ólakban laknak. Deszkából ácsolták őket és az asszonyok időközönként ezeket meszelgetik. Egy-egy ilyen négy méter hosszú és három méter széles ólban mondhatni együtt van minden, szoba, konyha, kamra egy helyiségben. Ügy mondják, hogy elférnek, mert nem sok valamije van egy bányászembernek a gyerekein kívül. Azt a kis ebédet, amit éppen főznek, 4 családnak jutó egy közös konyhán készítették el.
