Molnár Pál – Szomszéd Imre: Nógrád megye története III. 1919–1944 (Salgótarján, 1970)
Nógrád megye az 1929—1933-as gazdasági világválság és a második világháború előkészítésének időszakában (1929—1938)
tuk őrzésében látták. Ma is ezekben a községekben találjuk meg a palóc népviselet kincsestárát. Szabó Zoltán „Cifra nyomorúság" című könyvében nagyon szemléletes képben foglalja össze az észak-magyarországi táj zsellérségének foglalkoztatottsági gondjait: „Abaujból egy életre kivándoroltak, Borsodból nyaranta elvándorolnak, Nógrád-Hont egy részéből hetente Budapestre vándorolnak, a bányavidékeken a földről a föld alá vándorolnak. A kivándorló hazát cserélt, a summás szűkebb hazát cserél, a pesti napszámos életformát, a bányamunkás osztályt. Maga a táj azzal folyik bele a szegényparasztság életébe, hogy milyen módot ad a menekülésre: a hegyek néha úgy szerepelnek mint megtartó és körülzáró fal, néha úgy, mint kiszorító erő. A vasútvonalak mindenképpen, mint a menekülés útjai." 2 ':i A szegényparasztság, agrárproletárság jó közlekedési útvonalak mentén élő része válogathatott Budapest és Salgótarján között. A balassagyarmat—vác —budapesti, továbbá a balassagyarmat—aszódi vasútvonal megteremtette a lehetőségét a Budapesten történő munkavállalásnak. Nagyoroszi, Dejtár, Diósjenő, Patak Balassagyarmathoz sokkal közelebb vannak, mint Budapesthez, mégis e községek férfi és női lakossága köréből igen sokan a fővárosba és annak környékére mentek dolgozni. Dejtár és Érsekvadkert férfi lakosaiból kerültek ki a budapesti építkezések állványozói, a leányokból az építkezések segédmunkásai. Dejtár községből a leányok gyakran vállaltak házi cselédséget is a fővárosban. Nagyoroszi, Diósjenő a kőműves mesterség utánpótlását biztosították. E községek lakossága — utazásai, budapesti ismeretségei révén — sok más falubelinél jártasabb volt az élet különböző területein. Peres ügyeik esetében nem könnyen adták meg magukat a hatóságoknak. Főleg a dejtárlak, akik egy kis fortélyért nem mentek a szomszédba. S nem kevesen vállalták közülük a csavaros észjárást igénylő kupeckedést, vagy még többen a veszélyekkel járó csempészést. A harmincas években a Karancs völgye egészen Ipolytarnócig, a sági útvonal egészen Endrefalváig, a nógrádmegyeri beágazás és szinte az egész salgótarjáni járás — noha az ipar nem fejlődött számottevően — Salgótarján vonzásának körzetében maradt. Ezen a területen, főleg Salgótarján közvetlen környékén, a városira jellemző munkás-életforma alakult ki. Ennek ellenére — érdekes módon — a salgótarjáni bányavidék egyes községei — mint Vizslás, Kazár, Bocsárlapujtő és Kisterenye — határozott proletár jellegük ellenére még a harmincas évek végén is — főleg az otthon dolgozó parasztok, háziasszonyok életfelfogásban, még inkább a népviseletben — megmaradtak a paraszti szinten. Nógrád és Hont vármegye nem magyar nemzetiségű lakosságának létszáma a két világháború közötti időszakban is számottevő maradt. Létszámát tekintve a szlovák nemzetiségű lakosság volt a legjelentősebb. A szlovákok közül legtöbben a salgótarjáni járásban Sámsonházán és Lucfalván, a sziráki járásban Vanyarc és Bér községekben, a nógrádi járásban Nógrádon, Bánkon, Alsópetényben, Felsőpetényben, Nógrádsápon, ösagárdon és Nézsán, a balassagyarmati járásban pedig Terényben és Galgagután éltek.
