Szabó Béla – Horváth István: Nógrád megye története II. 1849–1919 (Salgótarján, 1969)
Az 1867-es kiegyezés és a dualizmus (1867—1918)
lentős, zömmel 5—20 holdas birtokkal rendelkeztek. A század végi statisztikai kimutatásból megállapítható, hogy míg a magyar lakosságból 1% volt a 100 kat. hold feletti birtokos és bérlő, addig a szlovák lakosságból csak 0,5%. Amíg azonban a magyar lakosság 50,7%-a volt mezőgazdasági munkás és cseléd, a szlovák lakosságnak csak 23,2%-a. A szlovák parasztság tehát jóval kevésbé differenciálódott, mint a magyar. Nem állt az sem, hogy a föld a magyar birtokos osztály kezében volt és a nemzetiségek föld nélküliek, illetve a kevés földdel rendelkezők soraiba tartoztak. Megjegyzendő ugyanakkor az, hogy a szlovák parasztok kezén levő északi földek — földrajzi adottságuknál fogva — rosszabb minőségűek voltak. A szlovák nagy- és középbirtokosok teljes mértékben elmagyarosodtak, ennek következtében mint szlovákok a megyei közigazgatásból kimaradtak. Az 1870—1871-es közigazgatási reform, a virilizmus bevezetése, a magyar parasztokkal együtt a szlovákokat is teljesen kiszorította a megyei apparátusból, a reakciós választójogi törvény pedig tovább csökkentette politikai befolyásukat a kiegyezés után. 3 ' 1 A kiegyezést közvetlen követő időszak nemzetiségi politikáját az 1868-as nemzetiségi törvény határozta meg. A törvény három alapelvre épült: Magyarországon csak egy politikai nemzet van, a magyar; minden állampolgár közigazgatási, törvény előtti, egyházi, iskolai, egyesülési és általános kultúrpolitikai egyenjogúságot élvez; az első alapelvből következően mindez a nem magyar nemzetiségű állampolgárokra csak mint egyedekre érvényes. A nemzetiséget, mint egységet, nem ismerték el. A nyelvhasználat tükrözte Deák—Eötvös liberalizmusát. A községek maguk választották meg ügyvitelük nyelvét, és már 20% kisebbség esetén is kétnyelvűek lehettek. A törvényhatóságok is ugyanilyen nagyságú kisebbség esetén a magyar mellé felvehettek egy másik jegyzőkönyvi nyelvet. A tisztviselőket utasították, hogy a nemzetiségekkel a hivatalos érintkezésben a lehetőségig azok nyelvét használják. A kiegyezési kor liberális nemzedékének utolsó alkotása az 1868 decemberében megszületett új népiskolai törvény, az iskolafenntartókra (tehát az egyházakra, illetve községekre) bízta az oktatási nyelv megállapítását. A kiegyezés idején a megyében 91 szlovák, 36 magyar—szlovák és 3 szlovák—magyar—német tanítási nyelvű iskola volt. Ezen időszak nyugodt légkörében a megyei közigazgatás még nem idegenkedett a szlovák nyelv használatától, nemcsak a kiegyezési törvényt nyomtatták ki szlovákul, hanem a közigazgatási szervekről szóló rendelkezést is. A losonci járás csendbiztosát pedig, mivel nem volt kellő jártassága a lakók nagy részének nyelvében, kicserélték a szécsényi járáséval. 34 Ez az egészséges politika azonban nem tartott sokáig. 1872 után a megye csendesen mellőzte a szlovák nyelv használatát, úgyhogy az évtized végére a hivatalokból teljesen ki is szorult. Az adófizetési felszólítások kivételével a megye egész írásos ügyintézése magyarrá vált. A szlovák nyelv ennek ellenére akkor még nem szorult teljesen a magánéletbe, továbbra is használták a gazdasági és politikai életben, és jelentős szerepet kapott az iskolai oktatásban. 1879-ben, Tisza Kálmán miniszterelnöksége alatt, indult meg az értelmetlen és elítélendő erőszakos magyarosítási politika. Ennek első intézkedése a
