Szabó Béla – Horváth István: Nógrád megye története II. 1849–1919 (Salgótarján, 1969)

Az önkényuralom évei (1849—1867)

értékű viskóval rendelkező háztulajdonos paraszt épp úgy hat gyalognapszámot volt köteles adni évente, mint a százezer forintokat érő kastélyok tulajdonosa. A közmunkaterv 4 igás állat után állapította meg a legfelső határt, így a tíz— tizenként holdas paraszt ugyanannyi igás napszámot adott, mint a több ezer holdas nagybirtokos. Pénz nélkül, robot-, ínségmunkával az utak építése csak állandó és megoldhatatlan kérdés maradt. Ilyen körülmények között kapiváry Kapy Ede, a megye kormánybiztosa 1856-ban hiába állította a megyei tisztviselők fő feladatai közé a községi számadások rendes vitele, az adó pontos és kíméletlen behajtása mellett az utakra való kellő gondot. Hiába jelentek meg a mérnöki hivatal rendeletei a sáncolásról, az utak kavicsozásáról, a fák ültetéséről, visszatérően mindig kénytelenek megállapítani, hogy évek óta előrehaladás nem történt. „Ezer meg ezer fa — írták a jelentésekben — semmi eredmény évek óta." A sikertelenség okát a nép elmaradottságában és a fákat pusztító nyulak sokaságában keresték, nem látva meg e kis kérdésben is gazdasági, társadalmi viszonyaink elmaradottságát, tarthatatlanságát.

02 A feudális viszonyok között kialakult háziipar tovább élt a szabadságharc után is. Nógrádban egész falvak foglalkoztak fa, szekér, sajtár, zsindely és agyagedények készítésével. A háziipar termékeit messze földre fuvarozták, és cserélték be terményre vagy adták el pénzért. Egész falvaknak jelentette ez az életfenntartás egyetlen lehetőségét. Mindent meg kellett fogni, sokoldalúnak, szívósnak kellett lenni a nógrádi földön ahhoz, hogy meg lehessen élni. Az abszolutizmus éveiben a megye az országos fejlődést megelőzte a nagyüzemi szénbányászat megindításával. Az ipari fejlődés azonban területileg könynyen elhatárolhatóan csak a megye keleti területére, ezen belül is elsősorban a salgótarjáni szénmedencére terjedt ki. A megye egészére vonatkoztatva a fejlődés még nem érezhető. A megye legjelentősebb ipari és kereskedelmi centruma ebben az időben Losonc, mely nemcsak a megyének, hanem Észak-Magyarországnak is jelentős kereskedelmi központja. Állat-, gyapjú- és gabonavásárai országos hírűek voltak. Losonc, a megye legvárosiasabb települése. 1864-ben már pakfongyára, gőzmalma, gépgyára, cserépgyára, szesz- és ecetgyára van. Évente öt országos vásárt tartottak, és heti vásárai is jelentősek. Volt 5 piaca, 5 vendégfogadója, kétemeletes kaszinóépülete vendégfogadóval, a kaszinóban 15 ezer kötetes könyvtár az urak számára. A középületek sorában a református líceum és az evangélikus gimnázium érdemel említést. Az egykori leírás a Kubinyi-, Busbach-, Geduly-, Pokorny-házakat, Laszty, Unger, Szilassy urak épületeit mint a városkép emelőit tüntette fel. Büszke volt a város a tugári fürdőre, négy sétányára, az öt kövezett főutcájára. A főutcákat már petróleummal világították. Losonc mellett Balassagyarmat, a megye székhelye messze elmaradt, az ősi vármegye mozdulatlansága nyomta rá bélyegét. Salgótarján még csak az építés és a munka lázától felforgatott falu. A megye nagyobb helyeire ráillett a szécsényi tudósítás: „Az utcákon sártenger, a kézműipar alig ér valamit, az iparosok krumpli, kukorica, szőlő termelésével foglalkoznak... Salgótarjánhoz vezető közlekedési út oly rossz, hogy Nógrád megyének ezen út ki nem építése miatt