Szabó Béla – Horváth István: Nógrád megye története II. 1849–1919 (Salgótarján, 1969)

A Magyar Tanácsköztársaság 1919. március 21—augusztus 1.

ülésén is vitára került. Az egyik felszólaló kijelentette: „hogyha az ilyesmit meg nem tiltják,, ha engedik, hogy Pestről vagy Gyarmatról bárki kimehessen, úgy teljesen ki van zárva, hogy az organizáció az esetben, ha csak egy vagy két hét múlva jön létre, valamit is meg tudjon kapni. Egészen biztos, hogy el fog késni. A kintiek [ti. a fronton levő katonák] nevében mondhatom, hogy követelnünk kell feltétlenül, hogy ne engedjék meg azt, hogy bárki is kimehessen a falvakba azért, hogy magának, vagy kofálkodás céljából a burzsoáziának behozzon valamit."

86 Szíjgyártó Lajos, a losonci direktórium elnöke a kereskedelem szervezetlenségében látta az élelmiszerhiány növekedésének okát. Véleménye szerint a központi szervek nem bíztak a helyi direktóriumok vezetőiben, és nem vették igénybe tapasztalataikat. Elmondta, hogy a Budapesten megbízott kereskedők egy részéről a helyszínen derült ki, hogy „a legközismertebb csaló volt". Szóvá tette, hogy a helyi és központi szervek között sokkal nagyobb összhangnak kellene lenni. A szervezett árucsere-kapcsolatok kialakításában jelentős feladata van a direktóriumoknak, tehát jobban kellene rájuk építeni.

87 A csehszlovák burzsoázia katonai támadása miatt is szervezési zavarokkal küzdő gazdasági élet a megye lakosságát rendkívüli módon megviselte. Különösen nehéz volt a nyugdíjasok és a kis fizetésű községi alkalmazottak helyzete, akik közül sokan folyamodtak fizetésemelésért.

88 A csekély nyugdíj — amely átlagosan havi 20 korona körül mozgott, egyes esetekben havi 10—15 koronát tett ki — és az árlista közötti különbség utal helyzetükre; jól illusztrálja körülményeiket segélyért folyamodó kérvényük: „oly csekély nyugdíjban részesülünk, hogy abból még kenyérre is a legszűkösebben telik, megélni pedig egyáltalán képesek nem vagyunk".

89 A keresőképes rétegek helyzete annyival volt jobb, hogy a községi direktóriumok közmunkák szervezésével, új munkalehetőségek megteremtésével igyekeztek megfelelő keresethez juttatni őket. A közmunka és egyéb munkaalkalmak száma nagy volt Salgótarjánban, így a direktórium jelenthette, hogy „oly munkások nincsennek, kik munkához nem jutnak".

90 A nyomor enyhítésére, a nélkülözők megsegítésére nemcsak a hivatalos szervek tettek meg minden tőlük telhetőt, hanem széles körű társadalmi mozgalom indult a segélyre szorulók sokirányú támogatására. A balassagyarmati hadirokkantakat a salgótarjáni bányászok szénnel segítették: „A Salgótarjáni Kőszénbánya Részvénytársaságtól az ottani bajtársaink szíves közbenjárására — egy vagon szenet kaptunk, melyet a nélkülöző bajtársaink között 11 q-ként fogunk kiosztani."

91 A háborús sebesültek helyzetének javítására az egész megyét átfogó közadakozási akció kezdődött el, melynek során a balassagyarmati rokkantak között 4000 koronát osztottak szét. A tanácsok és a társadalom segítőkészsége csökkentette a nélkülözők számát. A közellátás megszervezésére azonban a nyári hónapokban sem volt lehetőség, és a súlyos helyzetben lényeges változás nem történt. A volt kizsákmányolt osztályok nyomorúságos lakásviszonyainak felszámolására sok jelentős intézkedést hoztak. A balasssagyarmati munkás-, katonaés paraszt tanács a lakások igazságos elosztását az építőmunkásokra bízta. A Murár Lajos vezetésével megalakított lakásbizottság, amelynek tagja volt Demeter Pál és Szileczky János, nagy körültekintéssel fogott a lakások és lakó-