Szabó Béla – Horváth István: Nógrád megye története II. 1849–1919 (Salgótarján, 1969)

Az 1867-es kiegyezés és a dualizmus (1867—1918)

alispáni jelentés szerint a Salgótarjáni Palackgyár volt az egyedüli, melynek munkásai túlnyomóan külföldiek. Ennek oka, mint arra a jelentés rámutatott az volt, hogy „a gyár két és fél év előtt lépett üzembe, és olyan munkásokat, kiket ennél az új gyáriparnál alkalmazhatott volna, hazánkban nem találhatott''. Más érdekek érvényesültek a selypi cukorgyár esetében. 1899-ben a nógrádi sajtó ugyanis a „selypi dolgokkal" foglalkozva, szóvá tette, hogy az üzemben „az összes munkások csehek és a gyár egy cseh biztosító intézetnél van biztosítva." A magyar nacionalizmus ebben az esetben már tiltakozott, és a gyár vezetőségét, a Schlossberger testvéreket, tette felelőssé, amiért nem alkalmaznak magyar munkásokat, hiszen erre lehetőség lenne. A selypihez hasonló más eset azonban a megye ipartörténetében nem fordult elő. Az előbbiekben elmondottakat igazolja a megye munkásnépességének nemzetiségi alakulását bemutató, hivatalos statisztikai kimutatás is. Nógrád megyében az iparban, a bányászatot nem számítva 1900-ban 32, 20-nál több munkást foglalkoztató vállalatnál 5280 munkás dolgozott. 1910-ben 48 ugyanilyen nagyságrendű vállalatnál 10 020 munkás, s közülük 6932 volt magyar nemzetiségű. 1900-ban a művezetők, altisztek 29,8%-a volt még csak magyar anyanyelvű, 1910-ben pedig már 54,1%-a. A munkások közül 1900-ban 58,2% volt magyar anyanyelvű, 1910-ben 69,8%. A bányaiparnál, a megye legjelentősebb iparánál a következőképpen alakult a helyzet: 1900-ban a tiszti állományúak 83,8%-a, 1910-ben 92,2%-a volt magyar anyanyelvű. A művezetők és altisztek közül pedig 1900-ban 53,6%, 1910-ben 78,7%. A bányamunkások közül 1900-ban 57,8%, 1910-ben 82,1% volt a magyar anyanyelvűek száma. A bányáknál foglalkoztatottak egészét tekintve 10 év alatt 58,2%-ról 87,3%-ra nőtt a magyar anyanyelvűek száma. A munkások és alkalmazottak nemzetiségi megoszlásáról szóló XX. századi statisztikák is tükrözik tehát, hogy a kezdeti idők nyelvi széttagoltsága lényegében már megszűnt.

158 Az uralkodó körök a nyelvi egység hiányát igyekeztek kihasználni és ezzel is nehezíteni a munkásság összefogását, szervezkedését. Az első megmozdulásokból levonható következtetések arra mutatnak, hogy ez kisebbnagyobb mértékben sikerült is. 1882-ben a salgótarjáni zavargásokat kommentálva a Losoncz és Vidéke c. lap arra mutatott rá, hogy azok elsősorban a külföldi származású, alkalmi munkások megmozdulásaként foghatók fel. Egy pár száz „krajnai, krajáni bányász hőstettének megfékezése"-ként fogták fel az azzal kapcsolatos rendőri tevékenységet. Ugyancsak ennek a lapnak a tudósítója utalt arra, hogy a külföldi munkások között kisebb jellegű zendülések, zavargások több ízben is előfordultak. Ezek sorából a legjelentősebb valóban a nemzetiségek csak egy csoportjára kiterjedő, 1883-as lázadás volt. A zavargásokról, melyek 1883. július 16-án kezdődtek, a következőket olvashatjuk a losonci lapban: „A zavargásokat a Krajnából március és április havában nagy tömegekben bejött ún. gránerek csinálják, kik úgy látszik nincsenek megelégedve helyzetükkel... mintegy 500 gráner csoportosult össze, s éktelen lármával járt az utcákon fel és alá..." A főszolgabíró mozgósította a pandúrokat, ezek azonban tehetetleneknek bizonyultak a nagy tömeggel szemben. Másnap a rendőri erőket polgári csapattal erősítették meg. A pisztolyokkal ellátott tüntető gránerek azonban nekirohantak a közbiztonsági közegeknek és megfutamító t-