Szabó Béla – Horváth István: Nógrád megye története II. 1849–1919 (Salgótarján, 1969)
Az 1867-es kiegyezés és a dualizmus (1867—1918)
gabíró megmerítette a hazát, nem engedélyezte május 1-ének munka beszüntetéssel és este a Pannónia Szállóban táncestéllyel való megünneplését." A tudósítás beszámol arról is, hogy a rendőrségen és a csendőrségen kívül a városi tűzoltóság is részt vett a munkások elleni akcióban. 155 Az alispáni jelentések, melyeknek a 90-es évek elejétől kezdve állandó témája a munkásmozgalom megfékezése, mindvégig az „erélyes hatósági közbelépést", a „kellő karhatalom összpontosítását", az „izgatók illetőségi helyükre való toloncolását" tartották a leghatékonyabb eszköznek a sztrájkok és mindennemű munkásmegmozdulás letörésére. Ezek kivitelezésére végig napirenden maradt a karhatalmi erők fokozásának kérdése. 1898-ban az alispán újabb csendőrőrs állomások rendszeresítését kéri az ipartelepeken. 1908-ban a salgótarjáni vezetők országgyűlési képviselőjükkel történő találkozásuk alkalmával, mint a legfontosabb függő kérdés rendezését sürgetik az eddigi őrs helyett csendőrszakasz felállítását a községben. A hatalom szerveinek az iparvidéken történő összpontosításához tartozott, hogy a iparvidék központjába, Salgótarjánba nemcsak a szolgabírói hivatalt, hanem a járásbíróságot is átvitték Fülekről, melyhez a város polgárai hajlandók voltak anyagi segítséget is adni. 1899-ben egy 25 tagú, elsősorban kereskedőkből és iparosokból álló küldöttség „tisztelgett" az igazságügy-miniszternél a salgótarjáni járásbíróság ügyében. A mozgalom élén Szilárdy Ödön nagybirtokos állt, aki „ez alkalommal is felajánlotta azt, hogy abban az esetben, ha a bíróság megadatik, úgy ő az ahhoz szükséges épületeket rendelkezésre bocsátja". A megye birtokosainak, tőkéseinek az őket kiszolgáló állami, megyei szervek öszefogásával sikerült valóban jelentős hatalmi erőt létrehozni, és a munkásmozgalom megyei története bizonyítéka annak is, hogy ezt az erőt rendszeresen alkalmazták. A későbbiekben ismertetendő sztrájkmozgalmak története megőrizte, hogy azokat mindig nagy csendőri erők, s nem egy esetben katonaság kirendelésével fojtották el, és így sikerült „a rendet" helyreállítani, illetőleg biztosítani. A durva erőszakot azonban nemcsak alkalmazták, hanem létjogosultságát a sajtóban a legszélesebb körben tudatosították is. Az 1897-es munkástörvényt jellemzően azzal kommentálta a megyei sajtó, hogy a munkásmozgalom ellen „a legtöbb védelmet az izgatók elleni súlyos sanctiók nyújtanak". Helyeselte a pénz- és elzárási büntetések kiszabását azokra, „akik összebeszélések, egyezmények létesítése, terjesztése, foganatosítása céljából a munkásokat, napszámosokat, cselédeket szabad akaratuk érvényesítésében akadályozzák". A munkások szervezését, felvilágosítását tehát ravaszul „a szabad akarat" elleni támadásnak tüntették fel. Követelték a lapok, hogy a büntető szankciókat kíméletlenül hajtsák is végre. Már a század végén felvetődik azonban az az aggodalom is, hogy „ki tudja beválnak-e a gyakorlatban ezen intézkedések, mert a szocialisták, a földosztó izgatók nem nyugszanak meg abban, annyi bizonyos és minden fortéllyal, minden erőszakkal szembeszállnak, még a törvény rendelkezéseivel is". Nem kétséges, hogy a kommentárnak e végső kicsengése a megye munkásmozgalmának erősödésére és annak elszántságára mutat. A nyers erő, mely mindig elsődleges fegyver volt, egyre kevésbé bizonyult elégségesnek. 156
