Szabó Béla – Horváth István: Nógrád megye története II. 1849–1919 (Salgótarján, 1969)

Az önkényuralom évei (1849—1867)

netanító, egyházi éneklő, orgonista, jegyző, díjnok, levélszedő, kerülő, mázsáló, gépmester stb. ügyét hadi törvényszéki vizsgálatnak alávetni." A haditörvényszékek sok munkája azonban lehetetlenné tette ezt, és így kénytelenek voltak megelégedni a már igazolt hivatali elöljáró igazolásával.

7 A megszálló hadsereg első intézkedései közé tartozott a lakosság kezében levő fegyverek azonnali összeszedése. A fegyverek beszolgáltatását több helyen megtagadták. Pl. Forgách, a gácsi főszolgabíró jelentette a megyei főbiztosnak, hogy Alsó- és Felsőtiszovnyik lakosai megtagadták a fegyverek beadását. E jelentésből kaphatunk képet arról is, hogy a falvak fel voltak fegyverezve. A két faluban pl. 23 puskáról és 2 pisztolyról tudott a hatóság. Statáriummal, börtönnel végül sikerült a falvak lefegyverzése.

8 1849. október 30-án jelent meg a császári hadsereg főparancsnokságának az a rendelete, amely kimondta, hogy Magyarországon ,,a felkelő (honvéd) seregben szolgált minden egyén előállítandó és a hadsereg állományába osztályozás nélkül besorolandó". Széles körű akció kezdődött ezzel a volt honvédek befogására és azoknak a császári hadseregbe történő besorolására. E rendelet végrehajtása a legsúlyosabb és legszélesebb megtorlást jelentette, hiszen a császári hadseregben a szolgálati idő nyolc hosszú év volt. Az 1848—1849-es szabadságharc forradalmi harc volt, mely a tömeges részvételt tekintve is megmutatkozott. Nógrádban háromszor volt katonaállítás a szabadságharc alatt, 1848 augusztusában és októberében, e két alkalommal mintegy háromezer és 1849 június elején, amikor mintegy ötszáz fiatal lépett a honvédsereg soraiba. E 3500 honvéden túlmenően fegyvert fogott még 3000—4000 gerilla, vadász, nógrádi önkéntes és nemzetőr is, ez utóbbiak azonban fegyveres harcokban nem vettek részt. Becslések alapján kb. 7000-re tehető a szabadságharcban hadra kelt nógrádiak száma.

9 A résztvevők nagy számából kiindulva nem szabad azonban a lelkesedést idealizálni. A honvédseregbe a fiatalok önkéntesként, szegődött vagy fogadott önkéntesként és sorshúzottként kerültek. A megyei részadatok alapján a sorshúzottak és a szegődött önkéntesek száma volt a legnagyobb. Például: Alsó-, Felsőpálfalva hét honvédjéből egy önkéntes, négy szegődött önkéntes és kettő sorshúzott. Salgótarján tizenhét honvédjéből kilenc sorshúzott. Losonc ötvenkilenc honvédjéből tizenhárom sorshúzott, többi önkéntes, illetve szegődött. Cered hat önkéntest és tíz sorshúzottat, Somoskőújfalu kilenc sorshűzottat, Homokterenye két önkéntest, négy sorshúzottat és három szegődött önkéntest, Karancsalja négy sorshúzottat és öt szegődött önkéntest küldött a honvédseregbe. Az adatokból megállapítható az is, hogy a mezővárosokban nagyobb volt az önkéntesek száma. A szegődött önkéntesek általában 50—90 forint névleges vagy 250—300 forint tényleges fogadási díjat kaptak. Az utóbbi nagyobb összeget akkor, ha a fiatal egy sorshúzott gazdag helyett vállalta a szolgálatot. Majd száz község fennmaradt adatai bizonyítják, hogy a tehetősek, a gazdagok igyekeztek másokra, a szegényekre hárítani a katonai szolgálatot. A honvédek túlnyomó többsége a zsellérek, a szolgák, az iparoslegények, a falu és város nincstelenjei sorából került ki, abból a rétegből, amely 1848 márciusában még nem sokat kapott, mely csak várhatott a forradalom győzelmétől. Borsosberinke tizennégy honvédjéből például csak kettő „földészfi", azaz