Szabó Béla – Horváth István: Nógrád megye története II. 1849–1919 (Salgótarján, 1969)

Az 1867-es kiegyezés és a dualizmus (1867—1918)

kurentiát űzve." Az összeütközésből természetszerűen a vállalatok kerültek ki győztesen. A két, saját hasznára törekvő csoport harca azonban a felszínre hozta a vállalati kereskedés visszásságait. A társulatok pl. kötelezték munkásaikat, hogy szükségleteiket (a ruházattól, élelemtől az italig és a gyerekjátékig) a társulat raktáraiból, műhelyeiből vásárolják. A társulat kocsmáiban bonokkal (jancsi-bankókkal) fizettek a munkások. A hitelre, a még le nem dolgozott munkaidőre előre könnyen adósságot halmozó munkás nem egy esetben az egész család megélhetését költötte el italra a társulat jóvoltából. Az ilyen eladósodott munkást könnyebben lehetett „féken tartani", tehát szinte társulati érdeknek számított a munkás eladósítása. Az üzemek kereskedelmi vállalkozásai visszaéltek kiváltságos helyzetükkel. Ezt igazolja, hogy a kisiparosok által kért kereskedelmi minisztériumi vizsgálat még a vállalatok összeköttetése ellenére is kénytelen volt a vezetők üzérkedésével összefüggő visszaéléseket megállapítani. A visszaélések eredményeként jöttek létre az olyan aránytalanságok, mint amelyeket 1917-ben szóvá tettek. Az Északmagyarországi Kőszénbányánál egy kg kávé 11 korona volt, a Salgótarjáninál 4 korona, egy pár csizma az előbbinél 60, az utóbbinál 47 korona, egy m vászon az előbbinél.5 korona, az utóbbinál 50 fillér, mosószappan az előbbinél 1 korona 80, az utóbbinál 50 fillér.

130 Á statisztikák által kimutatott összeg tehát nem tükrözte a munkás tényleges bérét. Mire kifizette a levonásokat, a vállalati magazinban szerzett adósságait, gyakran még pár forintja sem maradt. A munkáspanaszok sokaságából csak néhányat idézünk. Peész Mihály, a salgótarjáni bányászok küldötte, 1903ban az első országos bányászértekezleten így jellemezte a bányászok helyzetét: „A munka nálunk is terhes, a kereset pedig nagyon silány... Oly rossz a mi helyzetünk, hogy szökni kell Magyarországról, hogy jobb helyzetet teremtsünk... Háromezer dolgozója van a bányának, de egészségeset egyet sem lát az ember... A Társaság lovai és részvényesei azonban kövérek." Ugyancsak a munkás helyzetét tárja fel a következő levél 1914 szeptemberéből: „Tudatom, hogy mi itt a Rimamurányinál, Salgótarjánban már érezzük a háborút. Elsősorban 3—-4 napot dolgoztatnak velünk, hanem még a százalékot is levették 42-ről 36-ra. Mostmár nekem van 2 korona 90 fillér naponta. Augusztusban havi keresetem 106 korona. Ebből zenére 53 fillért, társládára 5 korona 30 fillért, lakásra 7 korona 60 fillért, papnak 40 fillért, előlegre magazinba 41 koronát vontak le. Tessék nyolcadmagával megélni ilyen keresetből. Mégis Jónás igazgató azt meri mondani, a Rimamurányi Társulatban munkásainak van jólét és ők gondoskodnak minden egyes munkásról. Erről meg lehet győződni —- a nagyszerű jólétről a Rimánál, a 22 évi fáradságos munkám után. Tomanicza István [aláírás] Salgótarján. 1914. IX. 13."

151 Az előzőekben arra igyekeztünk fényt deríteni, hogyan élt egy olyan munkáscsalád, ahol volt kereső és 12 órás munkával biztosította a család létminimumát. Tragikusabb kép tárul azonban elénk, ha a munkanélküliek, özvegyek, árvák — a társadalom elesettjeinek — helyzetét vizsgáljuk. Népes csapatról van szó. A községi képviselő-testületi ülések jegyzőkönyvei segítenek ebben a vizsgálatban. 1873-ban a vármegye a községek kötelességévé tette a