Szabó Béla – Horváth István: Nógrád megye története II. 1849–1919 (Salgótarján, 1969)
Az 1867-es kiegyezés és a dualizmus (1867—1918)
Az élet napos oldalán sütkérezők mellett azonban ott élt az ipartelepeken az árnyékos oldal tízezres tömege. A tőkés társadalom kialakulásának időszakában vizsgálva a munkáséletet, az első pillanatban a munkás munkaidejének nagysága hat a legmegdöbbentőbbnek. A megye iparvidékein, bányáiban, üzemeiben a kiegyezéstől az első világháborúig szinte mindenütt általános volt a 12 órás munkaidő. A munkaidőbe a bányák esetében beleszámították a bányákba történő le- és felmenetelt és az ebédidőt is, melyre általában egy órát szántak. A munkaidőnek órában történő meghatározása nem fejezi azonban híven ki a tényleges helyzetet. A hosszú munkaidőt ugyanis még növelte az esetek többségében az, hogy a bányaüzemek, de egyéb üzemek eléréséhez a rossz közlekedési viszonyok miatt nemegyszer órákat kellett gyalogolni. A munkás egész élete tehát lényegében a munkahelyen telt el. Gyermekeket — elsősorban a bányákban — nagy számban alkalmaztak, 14 éves korral már szinte felnőtt munkásnak számítottak. 16 éves koruk után pedig már ténylegesen is felnőtt munkásokként szerepeltek, és semmilyen kíméletben nem részesültek. A munkás kora ifjúságától, gyerekkor nélkül került a legnehezebb munkakörülmények közé. 1884-ben lépett csak életbe az új ipartörvény, amely elrendelte, hogy a 12 évnél fiatalabb gyerekeket munkásként csak iparhatósági engedéllyel lehet felvenni, és a munkaadók kötelesek a gyerekek mindennapi iskolába járásáról gondoskodni. Még ez a törvény sem tiltotta tehát el a 12 évnél fiatalabb gyerekek alkalmazását. A 14—16 éves korúak esetében pedig csak annyi kikötést tett, hogy azok munkaideje 10 óránál több nem lehet. A társaságok a gyermekmunkáról szóló rendelkezéseket azonban semmibe vették. Ezt bizonyította Weltner Jakabnak 1903-ban, a salgótarjáni népgyűlésen mondott beszéde, melyben élesen kikelt a 13—14 éves leányok 12 órás kizsákmányolása ellen, és feljelentéssel fenyegette meg a bánya vezetőit. A kora fiatalsággal kezdődő hosszú munkaidő siettette a gyors elhasználódást, a korai elöregedést. Gregovszki Péter 1904-ben, a szociáldemokrata párt XI. kongresszusán a salgótarjáni bányászok életéről a következőket mondta: „Én még nem vagyok öreg ember, de már alig bírok járni.. . Felőröltek, beteg ember lettem... Most kidobnak, hát hová menjek?" Ezt alátámasztják és igazolják Belitzky Jánosnak a salgóbányai munkások életkorával kapcsolatos számításai is, s táblázati kimutatásából világosan kitűnik, hogy a munkások túlnyomó többsége 40 éven aluli. 1883-ban pl. 20 év alatti volt a munkások 14,9%-a, 20—30 év közötti 35,6%-a, 30—40 közötti 34,5%^a, 40—50 év közötti 14,1°/W és 50—60 év között 0,7%-a. 1898-ban a kép a következőképpen alakult: 32,5%, 33%, 16,6%, 13,3%, 4,4%. Látható, hogy 40 év felett zuhanásszerűen esett a dolgozni tudók száma. A 12 órás munkaidő mellett munkaszüneti napot törvényes rendelkezés egészen 1891-ig nem biztosított a munkásnak. Hétköznapok és vasárnapok egyhangú munkában teltek el. 1 ™ A munkás munkaerejének kihasználása a kapitalizmusban nemcsak a munkaidővel függött össze, hanem a termelékenység növelésével is. Az 1870-es évek elején egy bányamunkás egy év alatt 180 tonna szenet termelt, 19004)an 320 tonnát. A termelékenység ilyen méretű növekedését csak a nagyarányú technikai fejlesztés tette volna indokolttá. A bányatechnika fejlődése a nógrádi
