Szabó Béla – Horváth István: Nógrád megye története II. 1849–1919 (Salgótarján, 1969)

Az 1867-es kiegyezés és a dualizmus (1867—1918)

gyarmat. Megfigyelhető az is, hogy a nyomásos rendszer felszámolása a megye déli részén történt meg legelőbb. A nyomásos gazdálkodás nemcsak elmaradt gazdasági rendszert jelentett, hanem a ténylegesen jelentős állatállomány kialakulását is akadályozta.

69 A gazdaságok termel vényeit vizsgálva az ősi egyhangúság a kiegyezés utáni korban is folytatódott. A paraszti gazdaságok elsősorban a mindennapi kenyeret termelték meg és a különleges piaci lehetőségek kihasználására nem sok lehetőség nyílt, ötven év alatt alig történt lényeges változás e tekintetben. A 60-as évek elején még a rozs volt a legfontosabb kenyérgabona. A rozs vetésterülete majdnem kétszerese volt a búza vetésterületének. 1911-ben annyi változás történt, hogy a búza vetésterülete jelentősen megnőtt és ezzel párhuzamosan a rozs vetésterülete csökkent, lényegében a XX. századra a búza és rozs, vetésterületének aránya megcserélődött. Jelentősen nőtt ötven év alatt az árpa vetésterülete, 1869-ben 8,9%-át, 1911-ben 15%-át tette ki a vetésterületnek. Áz árpa termelése a sertéstenyésztés fejlődésével függött össze. Ezzel szemben a zab vetésterülete 10,3%-ról 6,5%-ra csökkent. Nem történt lényegesebb változás a kukorica- és burgonyatermelésben, a vetésterületek 6—7 %-át foglalták el 1911-ben éppúgy, mint 1869-ben. A mezőgazdaság intenzitásának növekedésére csak a cukorrépa vetésterületének növekedése utal, ezt azonban szinte kizárólagosan a nagybirtokokon termelték. Az ugarterületek csökkenésével bizonyos fejlődés mutatható ki a mesterséges kaszálók területének növekedésében. 1869-ben még csak 3,6°/o-a volt a szántóterületeknek mesterséges kaszáló, 1911-ben már 12,5%, tehát majdnem négyszeresére nőtt a takarmánytermelés. Nagyobb változás tehát a dualizmus egész időszakában nem történt, gabonatermelésű központúság uralkodott 1867-ben (kb. 60% -a a szántóterületnek), és majdnem ugyanez maradt a helyzet az első világháború előtt is (kb. 50 %). E gabonatermelésű központúságot a szegénységen kívül semmi sem indokolta. Egy évtized terméseredményeit összevetve (1878—1888-ig) a következő ingadozásokat látjuk: az átlagos búzatermés hektáronként 12—13 hektoliter volt. Az őszi rozs termése 11—12 hektoliter között mozgott, ötven év terméseredményeit vizsgálva egy-két kiemelkedően bőséges esztendőben hektáronként 22—23 hektoliteres búza-, illetve rozstermést értek el, ugyanakkor gyakori volt az 5—6 hektoliteres gabonatermés is. Az aratási eredmények nagy ingadozása szoros kapcsolatban állt azzal, hogy rendszeres trágyázás és korszerű földművelés lényegében még nem folyt. A századfordulón is még csak 69 gazdaság használt műtrágyát, vagyis az összes gazdaságok 0,18%-a. Ilyen körülmények között teljesen az időjárás szeszélyétől függött, hogy a gazda az elvetett magból hány szemet várhatott.

70 A paraszti gazdaság jelentős ága az állattenyésztés. Az állat nemcsak a műveléshez szükséges igaerőt jelentette, hanem élelmet és szinte az egyetlen komolyabb pénzszerzési lehetőséget is biztosított, ennek következtében a gazdaság legnagyobb értékét képviselte. Az állatállomány értékét beszédesen bizonyítja az a végrendelet, melyet 1869-ben a bujáki templom ládájában helyeztek el és Oravecz János negyedtelkes, úrbéri vagyonáról rendelkezik. A negyedtelek értékét 300 forintra, az összes gazdasági eszközök értékét 16 fo-