Pálmány Béla: Fejezetek Szécsény történetéből - Nagy Iván Történeti Kör Évkönyv 2012 - 4. (Salgótarján, 2013)

Majorsági állattenyésztés a szécsényi uradalomban (1797–1851)

mencei és mándoki uradalmak csak összesítve közölt jövedelméből 17 770 Pft 45 d (55,12%), illetve 1827-ben 16 738 Pft 45 d (49,96%) összeget tett ki. Juh- és bárányeladásból 1 799 Pft 50 d (5,58%), illetve 3 129 Pft 30 d (9,35%), míg a birkák sajtjának és az elhullott állatok bőrének értékesítéséből csak kevés pénzbevétel származott (1819-ben 563 Pft 55 d - 1,75%, illetve 126 Pft - 0,38%). A gabonaeladásból származó pénzbevétel 1819-ben 9 617 Pft 60 d (29,83%), 1827-ben pedig 12 324 Pft 10 d (36,81%) összeget és arányt tevén ki, míg az egyéb állatok - lovak, szarvasmarhák és sertések - értékesítéséből eredő összegek (1819-ben 1 817 Pft - 5,64%, 1827-ben csupán 910 Pft - 2,73%) pedig még ennél is jelentéktelenebbek voltak.

Egyértelműen megállapítható, hogy a juhtenyésztés az 1820-as évekre a szécsényi és a többi, gr. Forgách József birtokát képező uradalomban kiemelkedően a legjövedelmezőbb üzemággá vált. Annak ellenére így volt ez, hogy a „dögvész" néven nevezett különféle fertőző nyavalyák vissza-viszszatérő hatalmas pusztításokat okoztak. Hatásos orvosságokat azonban még nem ismertek ekkoriban. Még a tudós Nagyváthy János is azt állította, hogy a kerge- ség nem gyógyítható,18 így ne csodálkozzunk azon, hogy a szécsényi kasznár a dögvészt minden hetedik évben visszatérő istencsapásnak tartotta.19

Mindez azonban nem törte le a vállalkozó kedvet és a profitvágyat. Ha tudatlanok voltak is a konvenciós juhászok, ha szűk és fertőző volt is a közlegelő, ha egyes években hullott is az állat, mint ősszel a légy a szakáli vagy ecsegi akiokban, ugyanott és ugyanúgy folytatták a birkászatot. Mégis, gr. Forgách József uradalma csak igen korlátozottan élt a gyapjúkonjunktúra adta nagy lehetőséggel. Az állomány aránylag jelentékeny volt ugyan, de nem kiemelkedő nagyságú. Az extenzív fejlődést a közbirtokos földesurakkal és a jobbágyokkal kényszerűen megosztott szűk legelők, az intenzív fejlesztést pedig a tőkehiány, a takarmányhiány, a tagosítatlanság bénította meg.

A természeti adottságok - a makktermő erdők, sással benőtt vizes lapályok, mint említettük - igen kedveztek a külterjes sertéstartásnak. A nógrádi tájakon a palóc parasztok körében már a török hódoltság korában is igen jelentékeny szerepet játszott a disznók tenyésztése.

A mindenevő állatok takarmányozására nem kellett sok gondot fordítani. A kondák tavasztól késő őszig az erdőket túrták, csak vastag hótakaró esetén maradtak az akolban. Ilyenkor felfalták a vermekben megposhadt feles búzát, a rosta alján maradt korpát. Ezen kívül tönkölyt, zabot, kukoricát is vetettek eléjük, a vályúkba pedig a svájcerostól kapott savót öntötték. A XVIII. század közepétől vannak adatok arra, hogy a sertéseket moslékon nevelték: elsősorban a pálinkaház cefrének és a serfőzde szaladnak nevezett ma18 NAGYVÁTHY János 1822,179.

19 OL P 1882 - Forgách cs. It. 14. t. Szécsényi uradalom, számadások (Difficultates et rep- licae frumentarii - Nehézségek és a kasznár válaszai), 1814.

375