Pálmány Béla: Fejezetek Szécsény történetéből - Nagy Iván Történeti Kör Évkönyv 2012 - 4. (Salgótarján, 2013)

A szécsényi céhek története (1617–1857)

Kérték a „Tekintetes Nemes Vármegyét", boldogulásuk érdekében hathatósan pártfogolja őket a „czéhbeli privilégium megnyerésében". A megye felsőbb helyre továbbította a kérést. A Helytartótanács 1833. augusztus 27- én utasította Nógrád vármegye közönségét, hogy „meghallgatván a meg- hallgatandókat" végezze el a szokásos vizsgálatot és tegyen róla jelentést.

Vattay László főszolgabíró jelentését a megyei közgyűlés több mint egy esztendővel később, 1834. november 20-án tárgyalta. A vizsgálat szerint a kérelmezők közül azok a mesterek, akik késztermékeket gyártanak és azokat vásárokon szokták eladni, egyedül a 3 500 lakosú Szécsényben nem tudják áruikat értékesíteni, ezért kénytelenek eljárni a közeli Balassagyarmat, Losonc és Szirák mezővárosokban tartott sokadalmakra. (Ez a megállapítás ellentétben állt a mesterek korábbi, a vásárok látogatásának akadályairól tett állításával, de a siker érdekében célszerű volt ezt mondani.) Azok az iparosok pedig, akik közülük kész rendelésekre szoktak dolgozni, a lakóhelyükön adódó munkákból nem tudják megélhetésüket biztosítani, ezért a környező földesuraknak is dolgoznak. Egyébként is az összes mesterségbeli jövedelmük oly csekély, hogy csak a „legszegényebb sorban élhetnek".

Ezt a jelentést a megye felterjesztette a budai Helytartótanácshoz, majd onnan a bécsi Magyar Királyi Udvari Kancelláriához került. Voltaképpen nem meglepő, sőt bürokratikus gondolkodás szerint teljesen logikus, hogyan döntöttek ezután a magas hivatalok tanácsnokai: a Helytartótanács 1835. július 29-én hozott határozata tudatta a megyével és a kérelmezőkkel, hogy a szé- csényi mesterek vagyoni, jövedelmi, piaci „körnnyülállásai" - mai szóval körülményei - a jelentések szerint éppen nem olyan kedvezőek, hogy biztos megélhetési alapot nyújthatnának számukra, ezért a királyi céhprivilégium- kérelmet elutasítják. A szécsényi iparosok azonban nem nyugodtak bele, hogy ne legyen céhük - hiszen már 1832-ben elkészítették a céh pecsétnyomóját is. Ekkor már húszán - öt asztalos, négy lakatos, két-két kerékgyártó és nyerges, egy-egy kovács, ács, kéményseprő, rézműves, továbbá az újonnan hozzájuk csatlakozott egy-egy molnár és pék - továbbra is kérték a privilégiumot. Okulva az előzményeken, a vármegye 1837-ben immár olyan jelentést adott, amely a kérelmezők mesterségbeni és azon kívüli vagyonát, segédeik, inasaik számát, éves tiszta nyereségüket kedvezően mutatta be.

Mint az alábbi táblázat adataiból látható, a legtöbb mesterember tartott egy-két legényt és inast, sőt a kőműves- és ácsmesterek tizenkét-tizenkét segéddel és két, illetve három tanonccal dolgoztak, tehát afféle kisvállalkozók voltak. Néhányuk „mesterségen kívüli tehetősége" - vagyis házának, szőlőinek, jószágainak az értéke - a 2 000 „bankóczédulát" (bécsi értékű, vagy váltóforintot) is elérte. Más forrásból tudjuk, hogy egyes mesterek uradalmi alkalmazásban is álltak, így Ragyolczky rézműves mester a pálinkafőző üzem rézből készült felszerelési tárgyait tartotta karban éves konvenció fejében.

337