Nagy Iván Történeti Kör Évkönyv 1995 - 2. (Balassagyarmat, 1995)

Tyekvicska Árpád: Adatok, források, dokumentumok a balassagyarmati zsidóság holocaustjáról

A hitközségnek kb. fele - vagy talán egyharmada - volt az ortodox zsidó, a többiek életmódjukban ugyan majdnem mindenben követték az előbbieket, de öltözködésükben már nem. Főleg a modernebb gondolkodásúak, a magasabb iskolai végzettségűek, s ezek családjai tartoztak ebbe a csoportba. A más vallású gyarmati polgárokhoz hasonlóan az izraeliták között is az orvosoktól, ügyvédektől a kereskedőkön, iparosokon keresztül a fuvarosokig minden foglalkozást űző megtalálható volt. A módosabbak iskoláztatták gyermekeiket, így sokan jártak gimnáziumba, polgáriba, - de a Hunyadi utca 12. sz. alatti 6 osztályos zsidó elemi iskolát minden gyermek elvégezte. Bátran állíthatjuk, hogy a gyarmati zsidóság jelentős része műveltségben, modorban, intelligenciában felülmúlta az egyéb vallásúak jelentős részét, ugyanis nagyon sokan a magyar nyelv mellett jól beszéltek németül, a héber írást-olvasást kifogástalanul ismerték, s a jiddis nyelvet is beszélték. Városunkban rabbiképző iskola is működött. Szüleimmel az Óváros tér 4. sz. ház utcai lakásában laktunk, s a lakás egyik szobája volt édesapám szabóműhelye. Én ott is születtem, ott nőttem fel, ott töltöttem gyermekkorom legszebb éveit. Szomszédunkban - a 2. sz. házban - éltek a szikvízgyáros Rudasék, e ház udvarában Szegedinék, a következő házban pedig Salgóék. E három zsidó család szüleimnek jó ismerőse volt. Velünk szemben, az Óváros tér 1. sz. házban, annak egyik udvari lakásában élt Majoros Jánosné, Schrájer Ibolyka néni, akinek első, néhai férjétől származó, velem egyidős fia, Kohn Miklós jó pajtásom volt. Ezekben a zűrzavaros napokban szüleim gyakran beszélgettek szomszédainkkal, akik már akkor nagyon el voltak keseredve. A családokból az életerős férfiak már hosszabb ideje munkaszolgálatosok voltak, csak az asszonyok, öregek és Szegedinék idegbeteg fia: Móric volt itthon. A beszélgetések során egyre azt emlegették, hogy rájuk most valami borzasztó sors vár, - úgy érzik. Az eddig hozott „törvények", az egyre szigorúbb, egyre embertelenebb rendelkezések már szinte minden normális életfunkciótól megfosztották a zsidóságot. Április közepe táján már azt emlegették, hogy valószínűleg otthonaikban sem hagyják meg őket. Nagyon fájt nekik arra gondolni, hogy mindaz, amiért egész életükben dolgoztak, az most elveszhet. Az elkeseredett hangú beszélgetések végén azonban mindig visszatért ajkukra az a mondat, hogy: „Jehova hatalmas, majd megsegít!" Akkor még mi is vallásos légkörben éltünk, s nekünk is természetesnek tűnt szomszédainknak istenükben [sic!] való bizakodása. Már lehetett hallani olyan németországi munkatáborokról is, ahová esetleg a munkabíró zsidó nőket elviszik majd dolgozni, de arról, ami már akkor a legsötétebb valóság volt, a náci haláltáborokról nem volt tudomása itt nálunk senkinek. Ekkor még ők, - az üldözöttek - is azt gondolták, hogy esetleg elkülönített utcákba költöztetik, vagy munkatáborba viszik őket, de az eleven pokolról, a „halálgyárakról" soha nem beszéltek. Hiszen - gondolom - ha valami kiszivárgott is e szörnyűségekről, azt a normális ész hihetetlennek tartotta. [...] 137