Tyekvicska Árpád: Írások a forradalomról - Nagy Iván Könyvek 16. (Balassagyarmat, 2006)

EZERKILENCSZÁZHATVANKETTŐ. Ami ’56 után következett

Ezerkilencszázha tvankettő „ne találnák majd fölösleges tehernek, költségesebb anyagi gondnak a saját autó és víkendház fönntartását, és olcsóbbnak, kényelmesebbnek az éttermekben étkezést, a mosodák igénybevételét stb." Baktai Ferenc szerint a kor jelenségei mögött nemcsak egy viszonylag szűkebb réteg jobb kereseti lehetőségének szimpla áhítozása van, „hanem annak a szerencsétlenül pesties és látszólagos 'materialista' szemléletnek a magva, amely azt mondja: 'A piacról élünk.' A piacról élünk, tehát minden indokolt, ami a jövedelmet növeli." Egyetért Vácival abban, hogy „a hatórás munkanapot ma legtöbben azért üdvözölnék, hogy több idő maradjon jazz hallgatására, víkendház-építésre, meccsre és horgászásra". De Baktai is bízik a jövőben, abban, hogy tíz év múlva, amikor már a most áhítozott anyagi javak természetes, hétköznapi tulajdonná válnak, a szabadidőt újra Shakespeare felfedezésére fordítják majd az emberek. Hogy pedig így legyen, felveti egy „olyan országos kulturális hadjárat tervét, mint amilyen két éven át a termelőszövetkezetek megalakításáért és megszilárdításáért folyt". Egy másik olvasó is új „hősi korszak" után kiált: „Itt most a falujárás korszakára gondolok. Véleményem szerint minél előbb az illetékes szerveknek elő kellene segíteniük egy újabb, hasonló hősi korszak kialakítását." Egy olvasó „a munka nélküli vagyonszerzésnek ma a legáltalánosabb" módját, a szerencsejátékokban való részvételt ostorozza: „az ország majdnem minden dolgozójára jut heti egy lottószelvény ... Mindehhez hozzátehetjük még a heti háromnegyedmillió totószelvényt, a nyereménybetétkönyveket meg a gépkocsinyeremény betéteket, s láthatjuk, több milliót tesz ki azok száma, akik remélik, hogy egy nagy nyereménnyel megoldódik életük minden problémája. 'Lottózzon! Sokat nyerhet!' - hirdetik a plakátok úton-útfélen, s szerény véleményem szerint ez a tömör, szinte drasztikus felszólítás sokkal többet árt fejlődő szocialista társadalmunk tudatának, mint amennyit a legragyogóbb tehetségű író vagy filozófus egész élete munkájával használhat." Megszólalt az egyetlen dzsesszről szóló magyar könyv, az 1931-ben megjelent Jazzband szerzője is, védelmébe véve a modern táncokat: „Ami megszokott, az nem hat kilengésnek, annál kevésbé, mivel maguk a résztvevők is bizonyos közönnyel ropják. ... a meghitté vált mulatsági formák felhasználhatók a kulturális emelkedés eszközeiként." Javallja, hogy a táncmulatságokat kössék össze felvilágosító kultúrelőadásokkal. Takács Imre az anyagi gyarapodás értékformáló jellegétől fél: „... nem is az dönt, hogy autóval, víkendházzal hányan előzik meg az utazás, üdülés, lakásnívó kollektív létrehozását vagy színvonalemelését, hanem, hogy az élelmesek által lehagyott tömegekből is sokan ebbe az irányba vágyakoznak..." A megoldást ő is az anyagi javak eltömegesedésétől, az életnívó magas szintjétől várja: „... el tudja valaki képzelni, hogy a melegvizes-fürdőszobás, többszobás lakásokból az emberek pálinkát inni a kocsmába, a színházteremmel, különböző szak396