Deák Gyula: Ahogyan én láttam. Visszaemlékezés a doni harcokra - Nagy Iván Könyvek 14. (Balassagyarmat, 2004)

A TÁMADÁS

célból viszi a hóna alatti tárgyat. Megszeppenve, de őszintén válaszolta, hogy ezt úgy szerezte magának. Egy házban meglátta, s egyszeribe beleszeretett, mert otthon régóta ilyesmiről álmodott. Viszi haza, ez kell neki! Puskájától valószínűleg a tükör miatt vált meg. Megparancsoltam, hogy a tükröt azonnal vigye vissza a gazdájához és ha a legközelebbi találkozásunkkor nem lesz puskája, esküjének megszegése miatt a helyszínen agyonlövöm! Visszafordult a tükörrel, eltűnt a nagy forgatagban. Egy idő után megelégeltem a céltalan várakozást, kezdett rám is hatni a pánik. Útra keltünk az egységemmel, s besoroltunk a menetbe. Mindenki, aki tehette, igyekezett mielőbb elhagyni Oszkinót. A községből kijutva, az út szélén szomorú látvány tárult elém. Az alkohol megtette a hatását! A menetoszlopot néztem, üres szánkót kerestem, vagy egy teherautót, amelyre fel lehetne tenni az üldögélőket, mert a -20 fokos hideg csendben elaltatja őket. Üres szállítóeszköz persze sehol sem volt ebben az áradatban. Nagy szerencséje volt annak, aki élve továbbjutott közülük. Egységem már messze eltávolodott, utói kellett érnem. Sajnáltam szegényeket, de kénytelen voltam sorsukra hagyni őket! Kis idő elteltével utolértem az enyéimet. Már vagy másfél km-re jártunk a községtől, mikor megpillantottam az út szélére dobva azt a bizonyos tükröt, amit visszavitettem Oszkinóban. Sajnos, szemmel láthatóan a fegyelem bomlófélben volt, ami talán ebben a „zűrös" helyzetben érthető is. Menet alatt azon törtem a fejemet, miként lehetne e folyamatot még csírájában megállítani! Azért tartottam ezt rendkívül fontosnak abban a helyzetben, hogy minél többen maradjanak életbe, s mindenki, aki életben maradt, hazakerülve elmesélhesse mi is az a háború! Lassan haladtunk, ami nem volt csoda, hisz a fáradtságtól szinte vánszorogtak az emberek. A minden biztosítás nélküli menetünket, ha meglepte, megtámadta volna akár csak pár 55