Deák Gyula: Ahogyan én láttam. Visszaemlékezés a doni harcokra - Nagy Iván Könyvek 14. (Balassagyarmat, 2004)

A TÁMADÁS

egyenként megszámolhatott bennünket, ácsorgó, toporgó, fázó embereket. Nem csoda, hogy ebben az igen kemény, tiszta hideg időben senkinek sem volt kedve lefeküdve rejtőzni a maga által elkészített magas hókupac mögött. A szemközti szovjet egységek, ennek ellenére, a biztonság kedvéért, két felderítő járőrt küldtek ki. Nyugtalanítani kezdték zászlóaljunk mindkét szárnyát. Nem sok sikert értek el, hisz tűzcsapásainkkal sikerült kellő távolságban tartani őket. De abban is biztosak voltunk, hogy huzamosabb ideig mély hóval fedett, nyüt terepen eredményes védelmet folytatni szinte lehetetlen. Embereink hasonló helyzetben, ilyen körülmények között, soha sem harcoltak, melyet súlyosbított testileg, lelkileg legyengült állapotuk. Vajon a nagy hideget melegedés nélkül meddig lehet bírni? Közben a hajnalban kiküldött járőrök sorra tértek vissza, s jelentették, hogy a Martsa-csoporttal az összeköttetést nem tudták felvenni. Nem is tudhatták, hisz az elfoglalt helyünkről is mindenki világosan látta, hogy Veszelij Hutorban már az ellenség tevékenykedik. Erre abból a tényből is lehetett következtetni - amely a visszavonulásunk alkalmával egy helyiség feladási szándékát, vagy már annak elvesztését jelezte -, hogy sötét, gomolygó füstfelhők jelentek meg a település irányában. Ugyanis az ellenség kezére semmüyen hadianyag, élelem nem kerülhetett. A visszahagyott összes raktárát fel kellett robbantani vagy gyújtani! De láttuk az északi irányba vonuló harckocsik sokaságát, gyalogsági egységek hatalmas tömegét és rengeteg teherautót. Az is előttünk zajlott, amint az 53./III. zászlóalj, tőlünk kissé távolabb, öntevékenyen Veszelij Hutort rohamozta. Persze a nagy túlerővel szemben nem sok sikerrel. Mögöttünk pedig láttuk a Sztorozsevoje felől Oszkinó irányába hosszan kígyózó egységeink menetét. Az idő múlásával az előttünk levő ellenség sem aludt, hanem újra bekerítési szándékát óhajtotta végrehajtani. A meg52