Deák Gyula: Ahogyan én láttam. Visszaemlékezés a doni harcokra - Nagy Iván Könyvek 14. (Balassagyarmat, 2004)

A TÁMADÁS

a gyors, azonnali orvosi beavatkozás sem tudta volna megmenteni. Perceken belül - a szemünk láttára - arca különböző színekben játszott, míg nem pillanatok alatt megsárgulva, hősi halált halt. Ez mindannyiunkat megrendített. Az emberek a közelgő, részegen támolygó, ordítozó oroszokat hirtelen, parancs nélkül célba vették, s elkeseredett dühükkel golyózáport zúdítanak rájuk, míg véglegesen el nem csendesítették őket. Még mindig a visszamaradott enyéim jártak az eszembe. Türelmetlenül vártam Labancz Lacit meg a tiszti legényemet - egyre reménytelenebbül. Kis idő elteltével a volt harcálláspontom irányából, 250-300 m-re emberi alakok tűntek fel és felénk tartottak a nyílt hómezőn. A nyakamban levő távcsővel felismerni véltem a tiszti legényem meg a szakaszparancsnokom alakját. Többször kiáltottam, ordítottam, hogy az árokban lévők ne lőjenek, hisz ezek a mi embereink, akik hozzánk szeretnének csatlakozni. De a szándékuk sajnos nem tartott sokáig, hasra vágódtak a nagy hóban és visszakúsztak az árokba. Ennek oka ma sem ismeretes előttem. Talán csak nem a mieink által leadott pár lövés tartotta vissza őket? Vagy az oroszok vették észre és nyitottak tüzet rájuk? Szegényeket már csak a csoda menthette meg a fogságtól. Elvesztésük nagy bánatot, lelkiismeret-furdalást okozott. A későbbi idők folyamán is többször próbáltam magamban rekonstruálni a történteket, hogyan is alakulhatott így az egész, miért nincsenek velem! Később tudtam meg, hogy az Urivnál áttört ellenségnek olyan mélyen sikerült nyugatra előrenyomulni, hogy az ezredparancsnokságunk éjfél előtt kénytelen volt elhagyni a harcálláspontját. Az oroszok, az északi irányú horhosokat kellőképpen kihasználva, egyre jobban a védelmi vonalunk hátába kerültek. A volt védőállásunk déli szomszédja, a német ezred, hajnaltól „sündisznóállást" alakított ki, melyhez 47