Deák Gyula: Ahogyan én láttam. Visszaemlékezés a doni harcokra - Nagy Iván Könyvek 14. (Balassagyarmat, 2004)

A FRONTVONALBAN

A légi felderítés hiányában vezetőink „egyéb forrásból szerzett" benyomásokra támaszkodva rendelték el a riadó­készültséget egy-egy bizonyos térségben. Erre nálunk elég gyakran került sor, ami, szerencsénkre, mindig vaklármának bizonyult. Otthoni gyakorlataink alkalmával a támadás ide­jét, annak megindítását mindig a hajnali órában kezdtük, il­letve vártuk. Erre az időpontra gondoltam, amikor riadóké­szültséget kellett elrendelnem. A riadó készenléte ezek sze­rint mindig reggel 8 óráig tartott. Ennek elteltével mindenki, így magam is, fellélegezhetett: „na a mai napot ismét szeren­csésen megúsztuk"! Senki nem gondolt arra, hogy támadás nem csak a hajnali órában kezdődhet! Már január 11-ét írtunk. A szokásos körsétámat végeztem a tiszta, napos, de -14 fok körüli hidegben. Az ellenség szór­ványosan géppuskával és aknavetővel lőtte a század védel­mi vonalát. Embereim olykor válaszolgattak, de okosan ta­karékoskodtak a lőszerrel. A déli órában a zászlóalj védelmi vonalához csatlakozó 429. német ezred állásait szovjet repü­lők támadták és „tisztességesen" megszórták kis bombáik­kal. Viszonylag messze voltunk, így „páholyból" néztük. Szinte egy időben ezzel, magyar felségjelű gépek jelentek meg, s az otticsihai erdőre dobták le a magukkal hozott „sze­retetcsomagokat". Az alig pár km-re tevékenykedő gépek között elkeseredett légi harc fejlődött ki a szemünk előtt. A délután folyamán a baloldali szakaszparancsnokom panasz­kodott, hogy a saját tüzéreink lövik a főellenállási vonalát. E tényt a zászlóaljparancsnok cáfolta. „Nem tőlünk származik, Uriv irányából lő bennünket az ellenség. Mások is panasz­kodtak már". Még szürkület előtt ellenséges repülők bom­bázták a „Vakbélhát" területét. Továbbiakban „csend" ural­kodott az egész vonalon. 36

Next

/
Oldalképek
Tartalom