Deák Gyula: Ahogyan én láttam. Visszaemlékezés a doni harcokra - Nagy Iván Könyvek 14. (Balassagyarmat, 2004)

ÚTBAN A DON-KANYARHOZ

Rejtély előttem az, hol, merre tartózkodott ez idő tájt a szállítmány parancsnoka. A tiszttársaim sem igen igyekeztek segítségemre lenni a rend, a nyugalom helyreállításánál. Miért kellett nekem, fiatal hadnagynak az események során határozottan, erélyesen fellépnem? Egyébként a történtek után a szállítmányparancsnokomtól még „vállveregető" dicséretet sem kaptam. Igaz, nem is vártam tőle. Feltételezhető, hogy e kis epizód „kellő körítéssel ellátva" kitüntetéséhez hozzájárult. A vasúti szerelvénnyel szerencsére komolyabb baj nem történt, csak a jobb oldali sínből hiányzott kb. kétarasznyi rész, aminek következtében kisiklott a mozdony. Békésen pöfékelve álldogált, minden sérülés nélkül, mintegy 30 cmre a sínekkel párhuzamosan. Még a délelőtt folyamán befutott a németek vasútjavító részlege és a sérült sínt egykettőre kicserélték. A mi 424-esünknél kétszer nagyobb mozdonyt pedig csörlővel, minden nehézség nélkül a pályára visszahelyezték. Látszott, nem az első esettel álltak szembe, mert imponáló gyakorlatról tettek tanúbizonyságot. Hamarosan a szerelvényünk roboghatott tovább Harkov irányába. Onnan Belgorod városa volt a cél, ahová még aznap délután megérkeztünk. Ezzel utunk könnyebbik szakasza befejeződött, amely emlékezetem szerint kb. kilenc napig tartott. Belgorodban -5 fok körüli hőmérséklet fogadott bennünket. Szép lassan belesétáltunk az orosz télbe, amit nem ismertünk. A „sétát" szó szerint is értem, mert most már gyalogmenetben kellett folytatnunk utunkat a kb. 250 km-re tartózkodó zászlóaljunkhoz. A németektől kivételes engedélyt kaptunk arra, hogy még egy utolsó éjszakát tölthessünk a „melegnek számító" vonatban. Reggelre, kellő erőt gyűjtve, nekivágtunk a naptól szikrázó hómezőnek. Menetoszlopunk hosszan elnyúlt a nagy fehér orosz síkságon. így egy hatal12