„…ahol a határ elválaszt”. Trianon es következményei a Kárpát-medencében - Nagy Iván Könyvek 11. (Balassagyarmat-Várpalota, 2002)

„IDENTITÁS, TÉR ÉS TÁRSADALOM” – A HATÁRVÁLTOZÁSOK REGIONÁLIS HATÁSAI - Süli-Zakar István: Hajdú-Bihar megyei közigazgatási határváltozások

fel, közös főkapitányt választottak, s a megmaradt „öreg" hajdüvárosok a XVII. század végére kivívták a Hajdúkerületet közigazgatási függetlenségét. Nem alakult ilyen szerencsésen a Bihar vármegye területén alapított úgynevezett „kishajdú" városok sorsa. A Bocskai fejedelem utódai által kiváltságolt Bagamér, Bagos, Berettyóújfalu, Derecske, Harsány, Félegyháza, Kába, Kornádi, Konyár, Körösszeg, Mikepércs, Régen, Sáránd, Sass, Szalonta, Szentmárton, Tamási, Tépe, Ürögd és Vekerd hajdúvárosokat I. Lipót Bihar vármegye joghatósága alá adta vissza. A török kiűzése után újra egységesülő Magyarországon a XVIII. században igen gyors - céltudatos betelepítésekkel is támogatott - demográfiai és gazdasági fejlődés következett be. Lipót, Mária Terézia és utódai jelentős sikereket értek el az egységes birodalmi piac kiépítésében. Ehhez az ország nyugati része viszonylag könnyen csatlakozott: a dunántúli, felvidéki mezőgazdaság fontos ellátója lett Bécsnek, az örökös tartományoknak. Az ország keleti része a Habsburgok centralizációs törekvéseivel szemben nagyobb ellenállást tanúsított, amiben a református vallás igen fontos szerepet kapott. Nem lebecsülendő az a tény sem, hogy a primitív közlekedési lehetőségek s a nagyobb földrajzi távolság miatt ez az országrész nehezebben tudott árucikkeivel bekapcsolódni a birodalmi árucserébe. Másrészt a térség két legfontosabb kiviteli cikkének - a bornak és az élőállatnak - az exportját sújtották leginkább a vámrendelkezések.

13 A Tiszántúl középső részét viszonylag kevésbé érintette az újratelepítés (pl. Balmazújváros), bár a Felvidékről s még inkább a Partiumból és Erdélyből igen jelentős volt a bevándorlás. Ez sem jelentette általában új települések alapítását, inkább a meglévők népességnövekedését eredményezte. A magyarok egy-két nemzedéken belül elkeveredtek az őslakosokkal, de más nemzetiségű bevándorlók (pl. a ruszinok vagy a románok) utódai még ma is őrzik származásuk emlékét (pl. Nyíradony, Nyíracsád, Nyírábrány vagy Pocsaj, Nagyléta, Körösszakái, Körösszegapáti, Bedő, Mezőpeterd, Zsáka, Vekerd esetében). Debrecen és a hajdúvárosok ebben az időben féltékenyen őrizték kiterjedt pusztáikat (sokszor karhatalommal kergették el a külterületeken letelepülni szándékozókat), mivel a települések gazdasági bázisát a külterjes állattenyésztés jelentette. Ezeken a területeken tehát továbbra is igen kicsiny volt a települések száma, igaz, e nagy határú mezővárosok a XIX. században már igen tekintélyes népességgel rendelkeztek. A Hajdúság-Hortobágy-Nagykunság keleti, délkeleti szomszédságában nagyobb településsűrűséget találunk. A Nyírségben, a Tisza mellékén, a Berettyó-Körösök vidékén sem regenerálódott azonban az Árpádkori, nagyon sűrű faluhálózat, de a mocsaras, erdős térszín miatt a települések pusztulása sem volt oly nagymérvű, mint a nyitott, füves térségeké. A kiváltságukat megőrző hajdúvárosok lakóiban egy sajátos és büszke hajdútudat alakult ki annak dacára, hogy az uralkodó 1685-től állami katonaadó fizetésére kötelezte őket. Ugyanakkor a vármegyei területeken a PüspökladányNádudvar-Balmazújváros-Nyírábrány vonaltól északra élt a szabolcsiság tudata, az itt élők szabolcsinak vallották magukat. Az ettől a vonaltól délre lakók, így 13 Frisnyák Sándor: Magyarország történeti földrajza. Tankönyvkiadó, Bp., 1990. 462