„…ahol a határ elválaszt”. Trianon es következményei a Kárpát-medencében - Nagy Iván Könyvek 11. (Balassagyarmat-Várpalota, 2002)
„EGY TÉRSÉG, AHOL A HATÁR ELVÁLASZT...” – A SZLOVÁK–MAGYAR HATÁR KIALAKULÁSA ÉS KÖVETKEZMÉNYEI - Romsics Ignác: Az I. világháború alatti cseh–szlovák határelképzelések és a békekonferencia vitái a csehszlovák–magyar határról
hogy a ruthének és a szlovákok csaknem ugyanazt a nyelvet beszélik és hasonló gazdasági és társadalmi feltételek között élnek. Ez a megoldás, amelyre a ruthén lakosság néhány képviselője régebb óta számít, a legjobb lehetőséget fogja adni a népességnek a gazdasági és a politikai fejlődéshez." 21 Az anyag tartalmazta a terület pontos körülhatárolását is, mely megfelelt annak, ami később a békeszerződésbe is bekerült. Magyar vonatkozásban a nyomvonal - mint ma is Tiszaújlaknál indult és egy rövid szakaszon a Tisza folyását követte, majd Badalónál északnyugati irányba fordult és Beregdaróc érintésével Csapig haladt. Itt nyugatra kanyarodott és Sátoraljaújhely irányába tartott. Másként végződött a nyugat-magyarországi korridor ügye. A csehszlovákok - Benes és Kramar éppúgy, mint Masaryk - ezt a háború eleje óta követelték, s Benes - mint már utaltunk rá - február 5-i meghallgatásakor is a megszerzendő területek között említette. A háború alatti tervekhez képest mindössze annyi változás történt, hogy az akkor még 150-200 km széles folyosó, amelynek keleti határa Győrig ért és a Balaton északnyugati partvidékét is magában foglalta, mintegy 100 km szélességűre szűkült, s keleti határa Mosonmagyaróvártól húzódott Nagykanizsáig. Ezt a bevallottan nem etnikai, hanem történeti (a magyar honfoglalás előtti szláv településterület) és stratégiai (németek és magyarok szétválasztása) érvekkel alátámasztott követelést egyik nagyhatalom képviselői sem támogatták. Március 8-án így különösebb vita nélkül, egyhangúlag elvetették a Csehszlovákia és a délszláv állam közötti területi összeköttetés ötletét. A csehszlovák állam határai tehát szakbizottsági szinten március közepére elfogadottnak voltak tekinthetők. A szakbizottsági döntéseket a békekonferencia felsőbb szervei általában rutinszerűen elfogadták. A csehszlovák-magyar határ ügye azonban 1919 nyarán még többször előkerült. Ezt részben a cseh vezetők elégedetlenkedése, részben a magyarországi Tanácsköztársaság kikiáltása, majd pedig a magyar-csehszlovák katonai konfliktus idézte elő. A magyarellenes politikusok mintegy igazolva érezték magukat a március 21-i események által, s még szigorúbb intézkedések életbeléptetésén törték a fejüket. E megközelítés szerint, amit Clemenceau és a franciák mellett a legtöbb brit delegátus is osztott, a legegyszerűbb megoldás kellő számú szövetséges haderő bevetése lett volna. Ennek előkészítéséhez - francia, jugoszláv és román haderővel számolva - a francia vezérkar március 24-én hozzá is kezdett. Mások, így például az amerikaiak viszont a békekonferencia Magyarországgal szemben méltánytalan és elfogult döntéseit kárhoztatták. Nicholas Roosevelt kapitány, hazája későbbi budapesti követe, aki a Coolidge-misszió tagjaként éppen a Tanácsköztársaság kikiáltása után érkezett vissza Budapestről Párizsba, úgy tájékoztatta kollégáit, hogy a demarkációs vonalak ismételt tologatásával a magyarokat valósággal belekergették ebbe a kétségbeesett tettükbe. Tasker Bliss tábornok, Wilson elnök katonai tanácsadója a semleges zóna „abszolút igazságtalan" módon megvont határait kárhoztatta az elnöknek küldött jelentésében, és semmiféle katonai akciót nem ajánlott Magyarország ellen. Egy ilyen lépés - írta - „politikai szempontból oktalan lenne, morálisan pedig iga21 Deák, Francis: Hungary at the Paris Peace Conference. Columbia University Press, New York, 1942, 417. 165