Barthó Zsuzsanna - Tyekvicska Árpád: Civitas fortissima. A balassagyarmati „csehkiverés” korának forrásai és irodalma - Nagy Iván Könyvek 10. (Balassagyarmat, 2000)

Visszaemlékezések, feldolgozások

Sok volt. Beesteledett egészen és ez nem volt méltó fizetség a mai nehéz napért. Felkerekedtem, elhagytam a lakást, és csak annyit mondtam tompán: verjen meg benneteket a csehekkel együtt addig a Mindenható Isten, míg emberré változtok, nyomorult bestiák!" Bevágtam magam mögött megint egy ajtót. S megint az ajtó volt az erősebb, mert jobban bírta, mint én. Már úgy barangoltam a földeken visszafelé, hogy minden csehnek is kezet csókoltam volna, ha komolyan rám fogja a puskáját. Ha a főhadnagy az üzenetet elfogadja, itt alhattam volna. De alhattam-e ezek után ez alatt a födél alatt?... Miután az ember az állatnál is többet bír el, én is folytattam utamat, de soha ilyen nyomorultul, bepiszkítottnak, megbecstelenítettnek és rászedettnek nem éreztem magamat... Elvégre nincs joga egy társadalomnak akkora áldozatot elfogadni valakitől, kiről üyen véleménye van. Ez már nem is piszkosság, ez uzsora. Visszafelé bandukolva képtelennek tartottam az utolsó csehet arra, hogy így viselkedjék egy, a fajtája érdekében kockázatot vállaló lénnyel szemben. És nem volt semmi vigasztaló abban sem, hogy a főhadnagynak német neve volt. Elvégre nem volt mind sváb, ki az ajtó mögül beröhögött és bekiabált... Szörnyű volt a hepehupás, éveken át nem javított országúton és fagyott tarlókon egyedül bukdácsolni. A hold részvétlen fényétől is üldözöttnek éreztem magamat. Mit vétettem ezeknek az embereknek?... Miért szolgálom olyan eszeveszett alázattal őket?!...A Krisztus verje meg őket! Az enyém vagy az övéké-e nagyobb porcióban ez a haza?... Mi az az irtózatos bűnöm velük szemben?... Hogy öleltem egy embert, kutyák?... Eszembe jutott, vajon a szolgabíró hol és mely alakulatnál harcol? Vele szemben nyomban engedékenység szállt meg, mert a férfiember mindenért levezekelt, ha fegyvert ragad, mikor a becsület diktálja... A szolgabíró biztosan büszke lesz erre a férfias vállalkozásomra. Ez a főhadnagy, ki most a tisztességet hangoztatja, nagyon jól tudta, hogy húga a szolgabíró szeretője volt... És a többiek, az egész falu leánya és asszonya boldogan adta volna magát ennek a gyatra, szép ruhafogasnak... hát akkor miért üldöznek pont engem, érte? És épp most, ez a legfőbb gondjuk, mikor lángban áll a talaj, melyen élnek, mikor az ellenség már nem is a kerítésük előtt és küszöbjükön fenyeget, hanem, mint rendet fenntartó beszállásolt, parádés szobáikban hál. Ha ezek az urak, akkor igazuk van, nem vagyok közülök való ... semmi közösségem velük. Felsoroltam magamnak azoknak a vasutasoknak, munkásoknak, katonáknak nevét, kikről már reggel tudtam, hogy az utcai harcokban elestek. Egyikük az az ember volt, kit hajnalban két vállánál fogva becipeltem. Két derék embert egy, a csehekhez átpártolt közös hadseregbeli tiszt golyója terített le. Az egyik áldozat őrvezető volt, a másik köz vitéz. Szájr ól-szájra járt, az izgalomban égő és harcoló diákság között, ennek a szegény, sarzsi [rendfokozat] nélküli vitéznek utolsó sóhajtása: „Nagyon szeretem a szüleimet, de még jobban a hazámat, szívesen halok érte!"

437 És meghalt, pedig már régen a zsebében volt a leszerelési igazolványa és menetlevele haza, a gyümölcstől mosolygó 437 Czakó honvédről van szó. Ld. a 115. sz. dokumentumot! 439