Barthó Zsuzsanna - Tyekvicska Árpád: Civitas fortissima. A balassagyarmati „csehkiverés” korának forrásai és irodalma - Nagy Iván Könyvek 10. (Balassagyarmat, 2000)

A „csehkiverés” utóélete (hírlapi írások, dokumentumok)

olyan ünneplőbe, melynek történelmi szálai itt szövődtek véresen dicső posztóvá; hogy nagy magyar legények, kiknek a portáján nem jártak tolvajok, vegyenek már egyszer észre minket is. Azért ünnepelünk, mert jól esik hálaadással visszagondolni az elmúlt tíz esztendőre. Ma az élet kemény magyar iskolájának érettjei tíz éves találkozóra jönnek össze. Azok találkoznak, akik Balassagyarmaton voltak 1919. január 29-én s fegyvert fogtak, harcoltak, őrséget álltak a vasútnál, a vágóhídnál, a temetőnél. Azok jönnek össze, akiknek volt erejük és bátorságuk dacos élni akarással ellenállni, s magyarnak maradni anélkül, hogy erejükkel hetvenkedtek volna. Ma tízéves találkozóra jönnek össze azok, akiknek nevei a városház falán márvány táblán élnek, s még élnek, mert a kő hálásabb, mint az emberek. Jobban megőrzi a neveket, mint mi. Nem tudom, hányan tudják a városban, hogy hány név él a márványtáblán, s hogy kik azok. Ezek a nevek egyet kérnek az élőktől. Azt kérik, hogy a kőtábláról hadd kerüljenek az emberi szívek hústábláira. Hadd álmodjanak meleg szívekben arról, hogy a város boldog és magyar. Ma tízéves találkozóra jönnek össze azok is, akik nem tudtak 1919. január 29én egészen magyarok lenni. Akik féltek a vállalkozás esetleges sikertelenségétől s egy pillanatra sem gondoltak arra, hogy a világ leggyávább népével szemben nem kell félteni a magyart, még akkor sem, ha az tervszerűtlenül csak kiabál is. S ma tízéves találkozóra jönnek össze itt azok, akik 1919. január 29-én még nem voltak Balassagyarmaton. Elfacsarodik a szívem, ha arra gondolok, hogy szülővárosomból, Klapka városából, január 9-én zeneszóval vonult ki a háborúba belefáradt katonaság, s a komáromi várat pár nappal később egy raj éhes, rongyos, félénk cseh baka foglalta el. Itt pedig derék vasutasok összeállva a polgársággal s kevés számú katonasággal megállították a gőgös gőzhengerré felfújódott ellenséget. Elfacsarodik a szívem, ha arra gondolok, hogy Komárom esetét majd mindenki tudja, s hogy Balassagyarmatét vajmi kevesen. De talán jól is van ez így. Ha a hír szárnyára kap valamit, talán a szavak nőnek, de a belső érték nagyon megcsappan. S nekünk, gyarmati szegény magyaroknak nagy szükségünk van arra, hogy a nemzeti érzés ereje csorbítatlanul éljen bennünk. Azt a tisztes szegénységet, melyben élünk, mi büszkén hordozzuk, mert magunk akarunk magyarok maradni. Ti gyarmatiak megmutattátok, hogy nemcsak szavalni tudtok magyar jövendőről, nem átkozódtok síró versek soraiban, hanem cselekedtetek is. Vért és életet áldoztatok. Ez azonban a mai nap ünnepi emlékének csak egyik része. Nem elég a vér, nem elég az áldozat, élet is kell, mely megtartja az áldozat által szerzett értékeket. S az élet nehéz. Új életnek kell fakadni a mai nap emlékéből. Még a háború alatt jelent meg egy kis vers, mely elmeséli, hogy Szerbiában a halott század egy erdő mellett minden éjjel összegyűlt. Tanakodtak a katonák, hogy mi van otthon. Végre elhatározták, hogy hazaküldik Kovács Balázst, a közlegényt. Szigorúan meghagyták neki, hogy jól körülnézzen, s igazán jelentsen meg mindent, amit látott. Két nap múlva újra glédában állt a század, s előállott Kovács Balázs, a közlegény. Jelentette, hogy az asszonyaik gyászban járnak, 306