Nagy Iván emlékezete - Nagy Iván Könyvek 6. (Balassagyarmat, 2000)

NAGY IVÁN, A TUDÓS ÉS GONDOLKODÓ - Seifert Ferenc: Nagy Iván genealógiai munkássága

magyar családtörténet legszomorúbb időszaka. A leggyökeresebb magyar családoknak külföldről való eredeztetése ... sötét emlékjelei ennek. Ámde a XVIII. században a neo-aquistica commissio előtt folyt perek s a több ízben elrendelt nemességi vizsgálatok annál élénkebb, életbevágóbb szükséggé tették a közszerzőtől vagy a nemességet nyerttől való származás ismeretét, igazolását. A XVII. századbeli hiú, sokszor csupán aljas hízelgésből származó családtörténetek helyett akkoriban igazán pontos, oklevelekkel igazolt s nem egy-két vagy három-négy, hanem 10-12 ízig fölérő családfákat kellett készíteniük a családoknak vagy meghatalmazottaiknak. „Ez volt a kert, amelyben a családok történetét terjedelemsebben kezdették művelni, de hogy az ily művelésből valódi tudomány, igazi családtörténet keletkezzék, az még nagyon messze volt."

8 Mint az idézetből kiolvasható, ekkor nem a történeti hűséget, hanem a vagyon megmentésének vagy megszerzésének lehetőségét akarták a genealógiával igazolni. A családtörténet tudománnyá csak akkor válhatott, amikor egyetlen céljának a történeti igazság keresését tűzte ki. A történeti igazság alapjának Nagy Iván az adatgyűjtést tekintette. Ezért valódi történetírói és genealógiai pályáját ezzel kezdte. Erről így ír 1860-ban Beké Gáborhoz szóló levelében, amelyben hangsúlyozza, hogy fiatalabb éveiben nem igen állt módjában a vármegyei levéltárban kutatnia: „noha legközelebbjeim voltak eme levéltár kezelői; de azt tudni kell, hogy 1850-ig részint diák, részint egyéb f ontosb közpályán távol működtem, mintsem hogy e búvárkodást űzhettem volna; add hozzá, hogy mindkét levéltárnok sokkal szigorúbb hivatalnok volt, hogy sem bár mint legközelebbjöknek is az ama korban kincs gyanánt őrzött irományokban búvárkodnom engedett volna, de nekem is akkor még ifjúnak sem hajlamom sem kellő képességem ahhoz éppen nem vala, csak 1850 után, a viszonyok változtával tágult tehát ama hivatalos féltékenység, mely alkalmat nyújta nekem, hogy néhány élőmbe tett vagy véletlenül künn megkaparított jegyzőkönyvből jegyzeteket tehessek magamnak."

9 Ettől kezdve ő is, mint jó néhány kortársa az anyaggyűjtésre fordította legfőbb gondját és hatalmas mennyiségű, sok esetben máig kiadatlan illetve feldolgozatlan általa összegyűjtött dokumentumot, iratot hagyott hátra. „Kissé unalmas, időt rabló munka az ilyen, nem is olyan jutalmazó, mint a nagyhangú szólamokkal telt, de könnyedén írt, általános tárgyú értekezések, vagy történeti tárgyról vett elmélkedések, de jóformán minden történetíróra nézve, aki a történeti valót komolyan keresi és nem pénzkeresés végett vagy hiúságból lesz történetíróvá, szükséges, mert így ismeri meg az egykorú szemtanuk vallomásainak becsét, így igyekszik műveiben, ha csak lehet, ilyeneket s nem másod vagy harmadrendű tanukat használni, s így tanulja meg azt a nagy mesterséget, hogyan kell tanúvallomások közt különbséget tenni, szóval így lehet bíráló, helyesen itélő és elfogultságtól ment történetíróvá" - írja Karácsonyi.

10 Nagy Iván nem vonakodott ilyen történetírói napszámos lenni, és ami ismeretet, gyakorlatot az adatgyűjtéssel szerzett, 1855től kezdve volt alkalma kamatoztatni. Ekkor nevezték ki az ország egyik legpatinásabb tudományos intézményébe, a pesti Egyetemi Könyvtárba Toldy Ferenc igazgatósága alá

11 első hivataltisztnek, majd 1859ben Leo Tuhn vallás- és közoktatásügyi miniszter által első őrnek. 1856. novemberében, alig egy évvel a Könyvtárba kerülése után írta naplójába: „Rég óta készültem Magyarország történelmének segéd tudományaiból a régi földrajzi, a várak történeteit, régi jeles emberek életét és főleg a családok 39