Nagy Iván emlékezete - Nagy Iván Könyvek 6. (Balassagyarmat, 2000)

NAGY IVÁN, A TUDÓS ÉS GONDOLKODÓ - R. Várkonyi Ágnes: Nagy Iván, történetíró a polgári átalakulás korában

neteket kevésre értékelte. Nagy Iván még Szalay László hagyományait követve felismerte a diplomáciatörténet és intézménytörténet jelentőségét. Ezzel szemben a romantikus szemléletben a magyar történelem néhány kiragadott szakasza, leegyszerűsítve militáris jelenségekre, teljes elfogultsággal kapott korfölötti minősítést. Mintha a magyarok csak azért élték volna át az évszázadokat, hogy vég nélkül harcoljanak. Úgy tűnhetett, hogy évszázadokon át mást se tettek, mint lelkes vérontásokkal harcolták ki örökös, mások hibájából elszenvedett vereségeiket. Nagy Iván teljes mértékben osztotta Rómer Flóris véleményét: „Úgy hiszem, helyesen cselekszünk, ha azon bűnöket, melyek egy bizonyos korban elkövettettek, minden alkalommal és leplezetlenül feltárjuk az újabb nemzedék előtt, hogy megismervén azokat eredetükben és következményeikben, oly irányt adjon önművelődésének, hogy soha semmi viszonyok s körülmények között azokba ne essék." Hangsúlyozza, hogy a nemzeti elfogultság nem magyar sajátosság. Más nemzetek körében is él, és többek között a franciákat ugyancsak téves következtetésekre vitte.

44 Nagy Iván egyetemes, egységbenlátásra törekvő szemléletének nincs nyoma a másod és harmad-virágzását élő romantikus felfogás jegyében készült írásokban. A társadalomtörténeti igénnyel áthatott történészek, Nagy Iván pályatársai többször jelezték ennek veszélyeit: a társadalom kevéssé művelt rétegeiben téves történeti önértéktudatot alakít ki, a kiváltságos osztály hadi-politikai erényeit kritikátlanul dicsőítő irány nem állja ki a tudományos kritikát. Az 1880-as években mégis álkuruc versek tanították történelmére a felzárkózni igyekvő társadalmat. Nagyszabású életműve, hatalmas levéltári anyaggyűjtése tanúsítja, hogy Nagy Iván félreszorított történészgenerációjával együtt nagyon jól tudta, hogy addig nem lehet Magyarország korszerű történetéről szólni, amíg a nemesi rend múltjával együtt nincs feltárva a városok, a falvak, a jobbágyok, kereskedők, kézművesek, polgárok évszázadokon átvezető útjainak története. Felismerte a községek önkormányzatának történetében rejlő értékeket és felfigyelt a mezővárosok történetére. A magyar állam intézményeinek s a vármegyék közigazgatásának személyekre lebontott történeti kézikönyvét készült összeállítani. A történetkutató munkájának értelmét abban látta, hogy eredményei hatnak korára. „Úgy vagyunk mi, mint a szegény, fáradó bányászok, kik az izzadsággal fejtett törmeléket átszolgáltatják az olvasztó kohóknak, a honnan azok a finomító gyárakba és végre az alakító műhelyekbe kerülnek, hol a társadalom érdekében a végcélnak megfelelő alakot nyerik el."

45 Legfőbb követelményét, hogy egységében kívánatos áttekinteni a múltat, és szép mesék helyett tudományosan hiteles történelmet szükséges a közönség elé tárni. Nagy Iván két kisebb gyermeke után 1890-ben elvesztette egyetlen fiát. Leveleiből tudjuk, hogy nagy lelkierővel dolgozott, megalapította a múzeumot, s tető alá hozta a Nógrád vármegye történetének első kötetét. Mindvégig meggyőződése volt, „a nemzet jövője annak múltján alapszik." „A mester, a magyar családtörténet és heraldika főembere, jóformán megalapítója,"

46 és hasonlóan jelölték ki helyét a magyar történettudományban: a címertan úttörője, a genealógia alapvetője. Levelezése még nincs feltárva. Forrásgyűjteményéről kevéssé fújták le a port. Életműve még monografikus feltárásra vár. Mégis nagy biztonsággal állítható, hogy tudománytörténeti helye a polgári Magyarország reális történetismeretének megteremtéséért küzdők táborában van. Emléktáblájának felavatására kiadott meghívón idézett szavai 25